Nizsinszkij apai és anyai ágon is lengyel volt, szülei a varsói Cári Balettban táncoltak, majd később Szentpétervárra költözött a család. A fiú rendkívüli tehetsége korán kiderült, felvették a Cári Tánciskolába. Legendás ugrásaival képes volt elhitetni, hogy valósággal lebeg, művészete alapjaiban újította meg a balettet, minden idők legkiválóbb férfitáncosának tartják. 1913-ban feleségül vette Pulszky Károly (1853–1899) művészettörténész és Márkus Emília (1860–1949) színésznő Romola nevű lányát, aki maga is balett-táncos volt. Nizsinszkijen azonban az idők folyamán egyre inkább elhatalmasodott az elmebaj, majd a balettet végérvényesen az őrület váltotta fel. Budapesten éltek, majd a háború elől 1944 őszén Sopronba, egy lövéreki házba költöztek.

„Az a hely, amelyet rejtekhelynek választottunk, Sopron volt, egy kis magyar határváros Burgenlandban, a Fertő-tó partján” – írta némi geográfiai pontatlansággal felesége, az eddig csak angolul megjelent Nizsinszkij utolsó évei (The Last Years of Nijinsky) című visszaemlékezésében. A sors nem volt kegyes a művészházaspárhoz, csak szerencsével élték túl a december 6-i bombázást, majd a március végi orosz légitámadást a bánfalvi karmelita kolostor közelében, egy bunkerben vészelték át. A nagyhét végén (1945-ben is április elején volt húsvét) bevonultak Sopronba a szovjet csapatok, és miután egy Sztyepán Danilovics nevű orosz tiszt felismerte egykori honfitársát, a világhíres balettművészt, már viszonylagos biztonságban voltak. Egy alkalommal még együtt is mulatott a katonákkal, akik rendkívül büszkék voltak arra, hogy a „nagy Nizsinszkij” beállt közéjük gopakot meg trepakot táncolni. A háború befejezését követően Svájcban telepedtek le, Pulszky Romola mindent megtett a férje érdekében, egy St. Moritz-i intézetben ápoltatta, majd Angliába költöztek. Minden idők egyik legkiválóbb férfitáncosa Londonban hunyt el 1950-ben, testét a párizsi Montmartre temető őrzi.