Huszár Judit: Be kell vallanom, a legkedvesebb ünnep számomra a karácsony. Már a nyári szünet után, amikor kezdődik az iskola, arra gondolok, hogy nemsokára itt lesz. Figyelem a lehulló faleveleket, számolom a napokat, gyűjtöm az ajándékokat. Azt sem bánom, hogy ilyenkor egyre sötétebb és hidegebb van, mert jó érzés várni a csodára. Közben a napok pillanatokként rohannak el, állnak össze hetekké, hónapokká. Meggyújtjuk a hit, a remény, az öröm és a szeretet gyertyáit, ünneplőbe öltöztetjük a szívünket.

Mivel újságírók vagyunk, igyekszünk a Soproni Téma hasábjait is egyre több ünnepi gondolattal megtölteni. Az idei karácsonyi mesénket nem egyikünk (esetleg egy vendégszerző) írta, ezúttal egy közös történettel készültünk. Amiben többen benne vagyunk, és talán Ön is magára talál benne…

Köves Andrea: Tízéves voltam, én akkor már csak hinni akartam a varázslatban, de a hároméves húgom megállás nélkül csacsogott az angyalkákról, akik most reppenhettek ki a kitárt szoba ablakán. Néztem, ahogy kipirosodott arccal csodálja a színes gömbökkel feldíszített fát és az alatta sorakozó, színes papírokba burkolt ajándékokat. Mielőtt megkezdődött volna a bontogatás, elővettem a furulyámat, és a Kis karácsonyt játszottam meglehetősen keszekusza módon, a húgom pedig hamiskásan énekelt hozzá. Torkán ott virított a vastag kötés, a műtét nyomait takarva. Hetekig feküdt a kórházban egy súlyos betegség következtében. Akkoriban még nem aludhattak bent az anyukák a kis betegekkel. Minden nap látogattuk. Hiába telt el azóta több mint négy évtized, máig emlékszem a rémült kis szemeire, amikor elmentünk tőle. Anyu teljesen elfogyott ebben az időszakban. A karácsony előtti napokban egyszer csak legyűrte a húgom szervezete a kórt, és szenteste délelőttjén hazaengedték. Fotó nélkül is elevenen élnek bennem annak a szentestének egy életre szóló pillanatai…

Elek Szilveszter: Ahogy Andi kishúga, gyermekként én is hittem a csodákban. Meg sem fordult a fejemben, hogy az ajándékokat a szüleim vásárolják, ahogy a fát is ők hozzák haza a piacról. Úgy képzeltem, hogy az angyalok felelnek mindenért, ők aranyozzák be az ünnepet itt nálunk, a Földön is. Kisgyermek koromban, amikor a szüleim odatették az ajándékokat a fa alá, a nővéremmel a szomszéd szobában énekeltünk a Jézuskának. Aztán megszólalt az a bizonyos csengő, és odasereglettünk a fához. Nagyon örültem az ajándékoknak, de mégsem a tárgyak voltak a lényegesek számomra. Az egész ünnepkörnek, a mézeskalács illatú konyhának, a kandallók melletti családi beszélgetéseknek volt egy olyan meleg és ragyogó atmoszférája számomra, ami szinte kézzelfogható volt. Bár már más megvilágításban, de hiszek most is a karácsonyi csodában, ugyanis ez nem más, mint az őszinte szeretet és a béke ilyenkor felfokozódó ereje. Enélkül nincs ünnep. Ez maga az ünnep.

Laklia-Szilágyi Andrea: Gyerekként én is felvettem a legszebb ruhámat szenteste, és a testvéremmel versenyeztünk, hogy ki tud tovább ébren maradni és meglesni a Jézuskát. Az idő haladtával viszont elvesztettem ezt a lelkesedést. Hatalmukba kerítettek a felnőttkori aggodalmak, határidők, teljesítésre váró feladatok… Aztán tavaly mintha megfordult volna a világ. Hirtelen, egyetlen hatalmas mosoly ráébresztett, hogy adni valóban jobb, mint kapni. Újra átéltem a valódi szívből jövő örömöt és szeretetet – immár felnőttként, a másik „oldalról”. A Jézuska ma már más jelentőséggel bír számomra, de a legszebb ruhám kimosva várja a szekrényben, hogy újra magamra öltsem.

Bertha Katalin: Az adventi időszak kezdetén már karácsonyi lázban égek. Gyerekként kezdődött minden, hálával gondolok a nagymamám törődésére. A csoda ő maga volt. A mai napig emlékszem a csengettyű hangjára, amely jelzett nekünk, hogy az angyal hozzánk is megérkezett. Plafonig érő, színes gömbökkel, szaloncukorral, habkarikával díszített karácsonyfa várt ránk, az aljában a hőn áhított ajándékokkal. Ilyenkor mindig előkerült a féltve őrzött porcelán étkészlet és a legszebb kristály poharak. Egész nap sürgött-forgott a konyhában, hogy a szentestén fejedelmi vacsora kerüljön az asztalra. Felnőttként visszagondolva a legnagyobb öröm az volt, hogy együtt lehettünk. Ilyenkor mindig béke volt a lelkünkben. Anyaként ugyanezt a varázslatot szeretném megteremteni a kisfiamnak.

Horváth Ferenc: Hogy én mit kívánok az idei ünnepre? Legyen ez a karácsony a remény ünnepe. A reményé, hogy a családjainkra nyugalom és megértés vár, a reményé, hogy a soproni emberek élete is jobbra fordul, a reményé, hogy a következő időszakban is biztonságban élnek majd a soproni szépkorúak, a fiatalok pedig minden korábbinál optimistábban nézhetnek eljövendő életük elé. A reményé, hogy szerkesztőségünk jövőre is szerethető újságot készít, a reményé, hogy végre eljön majd a béke, hogy megszűnik Európa kettéosztottsága.

Nagykarácsony estéjén mi, soproniak legyünk néhány másodpercig együtt gondolatainkban, s érezzük át, mit is jelent ebben a városban élni!

Karácsonyi mesénk végére értünk. Áldott ünnepeket Sopron! Találkozzunk jövőre is!

Tekintse meg kvízünket!