A hosszú szünetnek szomorú, személyes oka volt: az elmúlt év nyarán elvesztette élete párját, Ilonát, aki nemcsak a felesége volt, hanem igen, így nagybetűvel, a Múzsája is. Ez egyúttal magyarázatul is szolgál, hogy miért neki, Ilikének ajánlotta a Szapphó koszorúja címet viselő, gyönyörű kiállítású verseskötetet. A könyvben szerelmes költeményeit kötötte csokorba, mint ahogy nem is oly rég még a Fáber rétről és a Sopron környéki erdőkből maga szedte csodaszép virágokból kötött koszorút az 50. házassági évfordulójukra. Mi maradt mára a költőnek? A mélységes szomorúság, a pótolhatatlan hiány, mint ahogy azt a Nem vagy itt című versében fogalmazta meg:

„…Ingeim gyűrötté züllenek./ Kezemből kihullnak a tárgyak./ Mozdulataim esetlegesek./ Kétfele osztom a vacsorámat:/ Egyik rész a tiéd, kínálnám,/ de csak magányom ül a székeden./ Nap, Hold pályáját eltérítő/ hiányoddal vagy itt jelen.”.

A 36 verset tartalmazó kötet egyúttal főhajtás is az ókor legnagyobb szerelmi lírikusaként tisztelt, Platón szerint tizedik múzsaként is emlegetett görög költőnő előtt. Ahogy azt Kerék Imre a kötet bevezetőjében maga is megfogalmazza: „Hódolattal a 2600 éves Szapphóra, a máig elevenen ható nagy görög költőre emlékezve ezekkel a tőle ihletett vers-hangzatkákkal.”.

A kötet egyik utolsó verse a magyar nyelvű szerelmi költészet legkorábbi emlékét, a 15. század végén íródott, mindössze két sorban fennmaradt Soproni virágéneket idézi, „kerékimrés” változatban:

„…örömim reményim/ kibimbózott ága,/ kell gyászba ölteznem,/ jaj, tetőtől-talpig/ hollófeketébe,/ sohasem-virradó,/ örök éjszakába.”.