A 42 interjút tartalmazó kötetben zömmel soproniak mesélnek háborús emlékeikről. A legidősebb 1927-ben született, de akadnak közöttük valamivel fiatalabbak is, akik szüleik történeteit elevenítik fel.

– Mi vagyunk az utolsó generáció, amelyik még a háborúban született. Lehet, hogy még pocaklakóként vagy csecsemőként éltük meg a bombázásokat, de az emlékeit az idegrendszerünkben őrizzük, vagyis mi is elszenvedői vagyunk az eseményeknek – mesélte Pécsváradi Ágnes. – Közel 60 évig nem beszélhettünk mindarról, ami velünk történt, és ’56-ról is vannak tapasztalataink. A legtöbb interjúalanyomat előttem még soha senki sem kérdezte meg arról, hogy hogyan vészelte át a háborút.

A másik tényező, ami a pedagógust a könyv megírására motiválta, hogy együtt érzett a magányos idősekkel, akiknek a jelenlegi helyzetben igencsak beszűkültek a társas kapcsolataik.

– Az egyik idősek otthonában élő úr úgy fogalmazott, hogy egy éve drótkerítésen kapja még a levegőt is – folytatta a szerző. – A mostani világban olyan a helyzet, mint a háborúban. A vírus miatt én is rövidre szabtam a pórázomat. Még a háború alatt is időnként ki kellett lopakodni élelemért, vagy megnézni, hogy mi van a rokonokkal. A jelenlegi körülmények erre emlékeztetnek.

Mivel az időseket nem lehetett személyesen meglátogatni, Ágnes a telefonbeszélgetéseket magnószalagra rögzítette, majd – sokszor – szavanként gépelte le azokat, hogy az írás híven tükrözze a nyilatkozó mondanivalóját.

– Az elmúlt néhány hónapban a személyes életünkből nem oszthattunk meg mást, csak hangot és írást – tette hozzá a tanárnő. Gépeken keresztül kommunikáltunk. Nagyon aggaszt, hogy ha ez így marad, annak milyen következményei lesznek. Egy generáció talán kimarad a szerelemből?

A kötet egyelőre magánkiadásban jelenik meg, további információk a belep43@gmail.com e-mail-címen kérhetők.