Az 1921 nyár végi megmozdulásokkal másfél hónapig tartó felkelés vette kezdetét Nyugat-Magyarországon. Kérdés, hogy az osztrák kormány miért nem avatkozott be erélyesebben a küzdelembe, és vajon miért nem szerveződtek a magyarokéhoz hasonló szabadcsapatok a határ osztrák oldalán? Utóbbira jelenleg nincs megnyugtató válaszunk, az előbbire viszont igen. A területátadást meghiúsító mozgalmak nyomán azonnal tiltakozó, magyarázó és magyarázkodó jegyzékek és levelek sorát kopogták gépbe környező és távolabbi fővárosok hivatalaiban.

Bécs tiltakozott, és követelte a szövetségesek határozott fellépését, illetve felhatalmazást kért a Bundesheer bevetésére. Ezt rajtuk kívül azonban senki nem akarta, mert a hadseregek felhasználása könnyen háborúba sodorhatta volna a feleket. A Sopronban működő tábornoki bizottságnak semmilyen katonai eszköz nem állt a rendelkezésére, hogy beavatkozzon, de a határozata megszületett, és az már augusztus 30-án eljutott (igaz, telefonon) Schober osztrák kancellárhoz. Az szerepelt benne, hogy Ausztriának várnia kell a birtokbavétellel, mert kizárólag a szövetséges tábornokok vannak abban a helyzetben, hogy a területet tervek szerint átadják. De hol voltak már azok a tervek!

Az antant hatalmakat meglepték az események, de aktív közbelépésre nem vállalkoztak. Szeptember 2-án futott be Budapestre az antant vezetőinek tiltakozása, mely követelte a felkelők leszerelését, nem tartalmazott azonban sem határidőt, sem szankciókat, azaz nem volt ultimátumjellegű, és ezt nagy megkönnyebbüléssel vették tudomásul a budai Sándor-palotában. Még aznap jegyzék érkezett az osztrák és a jugoszláv kormányfő íróasztalára is.

Ausztriát a tárgyalások folytatására, a szerbeket az általuk megszállva tartott baranyai területek teljes kiürítésére szólították fel. Az aktagyártás itt még nem ért véget, mert a csehszlovák külügyminiszter úgyszintén jegyzékben sürgetett határozottabb fellépést Párizsban. ­Bánffy Miklós magyar külügyminiszter eközben hosszas válaszjegyzékben hárította a felelősséget. Az írás leglényegesebb része az volt, hogy a békeszerződés katonai rendelkezéseinek eleget téve a magyar kormány eszköztelenül áll a felkelőkkel szemben, és nem képes megoldani a terület lezárását.

Magyarország – mint írta – kész a békeszerződés előírásainak végrehajtására, ám alig burkoltan utalt a „megváltozott körülményekre”, azaz igyekezett „revolverezni” a szövetséges hatalmak vezetőit. Mondanivalójának lényege az volt, hogy a győztesek térítsék jobb belátásra Bécset, és vegyék rá, hogy tárgyaljon az Ausztriának ítélt területek megosztásáról.

Az osztrák kormány előtt nem volt kétséges, hogy a magyar hatóságok összejátszanak a felkelőkkel. Ugyanez volt a helyzet a nagyhatalmakkal is, akik a békeszerződés során leszereltették a felkelők féken tartására alkalmas magyar hadsereget, és így a saját csapdájukba estek. Továbbra sem engedték viszont a katonaság bevetését az osztrákoknak, akiknek nem is nagyon fűlött a foguk hozzá, hogy a békebontó szerepét eljátsszák.

A Nagyköveti Konferencia brit követe ráadásul kijelentette, hogy Őfelsége kormánya egyetlen katonát sem tud a térségbe küldeni. Az olaszok és a franciák pedig attól tartottak, hogy fellépésük a másik karjaiba hajtaná az egyik vagy a másik felet. Hála a kötélen és a törvényesség határán ezúttal ügyesen egyensúlyozó magyar kormánynak, az osztrák vezetés előtt világossá vált, hogy csendőreivel képtelen lesz a terület birtokba vételére, és aligha számíthat a nagyhatalmak közvetlen beavatkozására. A kompromisszum tehát elkerülhetetlen lesz.