Ausztria a béketárgyalások során mindvégig tagadta, hogy a vesztes Osztrák–Magyar Monarchia jogfolytonos örököse lenne, és az új délszláv és csehszlovák állammal egyenlő elbánást követelt magának. Jóllehet az elmélet nem aratott nagy sikert a győztesek (különösen a mellékgyőztesek) körében, részsikerekre azért futotta belőle. Ezek között volt Burgenland is. A két vesztes – Ausztria és Magyarország – területi vitájában egyelőre az előbbi állt nyerésre. A neki ítélt magyar megyerészek azonban még magyar megszállás alatt álltak, és a magyar kormány nem is szándékozott azokat átadni. A minisztertanács már 1919. szeptember 30-tól kezdeményezett kétoldalú tárgyalásokat az osztrákokkal, de a megbeszéléseknek nem lett értékelhető eredménye. Dacára az ígéreteknek és a kompromisszumra való hajlandóságnak (a didergő és éhező Ausztria ki volt szolgáltatva a magyar gabonaszállításoknak) egyik osztrák politikai irányzat képviselője sem merte megkockáztatni, hogy az ország egyetlen háborús nyereségéről akár részben is lemondjon. Az osztrák békeszerződést követő évben különböző diplomáciai tárgyalótermekben előkerült a terület megosztásának kérdése, magyar kormánykörökben pedig bizalmasan az is elhangzott, hogy ha netán a helyi lakosság valamiféle szervezkedésbe (értsd: ellenállásba) kezdene, azt hiba volna megakadályozni.

Mint minden, a nemzetközi helyzet akkor is folyton változott. Európában kormányok jöttek és mentek, új elképzelések alakultak a régi, tartós érdekek védelmében. A magyar kormány egyelőre nem sokat tehetett, ezért az időhúzásra játszott. Először a szerb hadsereg baranyai kivonásával való párhuzamba állítással, majd a kisebbségi jogok követelésével, végül az osztrákokkal fennálló vagyonjogi viták rendezésével akarta a területátadásról szóló tárgyalásokat elnyújtani.

Trianon magyar ratifikációja után azonban Nyugat-Magyarország átengedését nem lehetett tovább halogatni. A hivatalos átadásra 1921. augusztus végéig került volna sor, addig minden fegyveres erőt ki kellett vonni a térségből. Ezt a magyar kormány utasítása alapján meg is kezdték, ám ugyancsak az alapján később leállították. Pedig a bécsi Reichspost című lap 1921. augusztus 28-i számának címoldalán Ignaz Seipel későbbi kancellár, akkor a keresztényszocialista párt elnöke a következőket írta: „Amikor az olvasók ezt a lapot a kezükbe veszik, az Ausztriát Magyarországtól elválasztó régi határok már megszűnnek...”. Seipel vaskosat tévedett. Pedig a nap igazán jól indult számukra. Aznap az átadásra kijelölt terület nagy részét a magyar kormány valóban kiürítette, és a csendőrség, valamint a vámőrség is távozott onnan. A kivonuló alakulatok nyomában előrenyomuló osztrák csendőröket a Casablanca későbbi rendezője, Kertész Mihály filmezte egy teherautó platójáról. Savanyúkút (Bad Sauer­-

brunn), Tormafalu (Krensdorf), Petőfalva (Pöttelsdorf) lakossága virággal fogadta az áthaladó csendőrzászlóaljakat, de a virágesőt Ágfalvánál golyózápor váltotta fel. A menetet magyar felkelő erők megállították, és néhány órán keresztül tűz alatt tartották. A felkelők még az angol és olasz tisztek társaságában utazó Robert Davy kijelölt burgenlandi tartományfőnököt is feltartóztatták egy időre, de a Budapestről kinevezett Sigray Antal kormánybiztos erélyes fellépésének köszönhetően autójukkal kiszabadultak szorult helyzetükből.

A magyar ellenállást látva az osztrákok több településről maguk visszavonultak. Újabb kísérletük a terület birtokba vételére másnap szintén kudarcba fulladt. A megmozdulásokkal másfél hónapig tartó felkelés vette kezdetét. Úgy látszott, valamit még lehet kezdeni a mentés érdekében.