A találkozónkra a rá jellemző jókedvvel érkezett Mészégető Tibor, akit a legtöbben Meszesnek szólítanak. A kedvünkért még utoljára magára öltötte a postásköpenyt is. – Hozzám nőtt ez a ruha: sok-sok remek pillanatra emlékeztet – mesélte. – Nagyon szép hivatás szerintem a postásoké: nem is történhetett volna jobb dolog az életemben, mint hogy erre a pályára kerültem. 

Meszes eredetileg a vendéglátásban dolgozott, ám amikor egyedülálló apává vált, olyan munkakört keresett, ahol még több figyelmet tudott fordítani a fiára, így fogott bele a kézbesítésbe.

– Az utolsó munkanapomon nagyon meghatódtam azon, hogy volt olyan utca, ahol a lakók összefogtak, és amikor megérkeztem a levelekkel, közösen köszönték meg az addigi munkámat – idézte fel. – Több idős néni megkönnyezte a távozásomat, az elmúlt évek alatt sokat segítettem nekik. Akadtak, akiknek bevásároltam, vagy kiváltottam a gyógyszerüket, másnak meghallgattam az ügyes-bajos dolgait, vagy éppen szakembert ajánlottam, ha elromlott valami a háztartásban. Leginkább talán a Halász Utcai Óvodába szerettem kézbesíteni, a gyerekek mindig lelkesen futottak elém, és már messziről kiabálták: „Postás bácsi, de jó, hogy megjöttél!”. Akadtak persze nehézségek is, így nem volt egyszerű a kézbesítés a Belváros rekonstrukciója alatt, ám ennek is megvolt a szépsége, hiszen testközelből láthattam, ahogy napról napra szépül Sopron.

Vajon mit lehet leginkább szeretni a postás munkában? Mészégető Tibor válasza nagyon egyszerű: a szabadságot. Mint mondta, amikor elindult kézbesíteni, csakis rajta múlt, hogy minden rendben, szervezetten menjen, folyamatosan a jó levegőn volt, és ami számára nagyon fontos: remek emberi kapcsolatokat alakított ki. Bár a hivatása nagyon hiányzik neki, de unatkozni nyugdíjasként sem fog: három unokájára még több időt fordíthat, baráti köre pedig még több finom bográcsételre számíthat, hiszen kedvenc hobbija a főzés.