Imre Győrben él a feleségével, Klárával, viszont a házaspár soproni származású, és mivel nagyon szeretik városunkat, gyakran látogatnak ide. Imre súlyos szívbetegként kéthetes rehabilitációját töltötte a szanatóriumban, amikor a következő eset történt.

– A 2-es buszon elvágták az övtáskám pántját, és kiraboltak – mesélte. – Mindenem benne volt: az irataim, a kártyáim, a telefonom. Este a feleségem telefonjáról felhívtuk az enyémet, kicsörgött, de nem vette fel senki. Reggel újra megpróbáltuk, akkor viszont egy borvirágos, idősebb férfihang szólt bele. Elmondta, hogy a Lackner Kristóf utcában, a rendőrkapitánysággal szemben lévő kukában flakonokat keresett, mert abból él, hogy azokat visszaváltja. A szemetes alján találta meg a telefonomat, és szívesen visszaadná.

Imre meg is beszélte a férfival, hogy az egyik helyi benzinkúton veszi át tőle a telefonját. Két idősebb társával ment a helyszínre, ahol a becsületes megtaláló szőrösen, piszkosan nyújtotta felé a mobilt: „Tessék, itt van a telefonja!”.

– Mivel összesen 10 ezer forint volt nálunk, annyit adtunk neki, bár nekem a telefon annál jóval többet ér, nemcsak azért, mert annak idején 170 ezer forintért vettük, hanem mert benne van az egész életünk – folytatta a meghatottságtól elcsukló hangon Imre. – Nyújtottam a kezemet a hajléktalan felé, ő viszont szégyellte, hogy mennyire piszkos, és azt mondta: „Velem már húsz éve nem fogott senki kezet”. Azért is szeretném a történetemet megosztani másokkal, mert – bár nem akarok senkit gyanúsítani – sejtem, hogy a telefonomat néhány középiskolás korú suhanc lophatta el, akik nem feltétlenül szorultak rá erre a cselekedetre. Ugyanakkor egy olyan ember, akinek még otthona sincs, visszaadta. Úgy gondolom, sokan önhibájukon kívül kerülnek a társadalom peremére. Nem valószínű, hogy ez az újság S. Károly kezébe fog kerülni, de ezúton is szeretnénk neki köszönetet mondani, és kívánjuk, hogy forduljon jó irányba az élete! 

Tekintse meg kvízünket!