A felkelés végre lendített a politika szekerén. Della Torretta olasz külügyminiszter a festői Velencébe hívta tárgyalni Ausztria és Magyarország képviselőit. 1921. október 11-én a két delegáció megérkezett a prefektúra, a Palazzo Corner épületébe. A magyar küldöttséget Bethlen miniszterelnök, Bánffy külügyminiszter, Khuen-Héderváry Sándor, a külügyminisztérium politikai osztályának főnöke, Valkó Lajos pénzügyi és Fabró Henrik, az országgyűlési gyorsíró iroda munkatársa alkotta. A meghívás olyan váratlanul történt, hogy a szükséges szakértői és egyéb anyagokat csak a vonat erre a célra rendelt szalonkocsijában volt alkalmuk áttekinteni. A delegációt az olasz kormány költségén a pazar küllemű Grand Hotelben szállásolták el. (Egyedül a szerény fizetésű Fabró választott magának másik szobát egy közeli, olcsóbb szállodában, mit sem tudva a vendéglátók nagylelkűségéről. Ő így önköltségen lakott Velencében három napig.) Miután Schober egyszemélyben a kancellári és a külügyminiszteri feladatokat is ellátta, vele csak a külügyminisztérium egyik osztályvezetője, Richard Oppenheimer és Adolf Duffek miniszteri tanácsos gondolázott el a Canale Grandén álló barokk palotába, a megbeszélések színhelyére. A tárgyalóasztal mellett ült a két érintett ország római követe és katonai szakértőként Ferrario tábornok, a soproni Szövetségközi Tábornoki Bizottság vezetője is. Miután della Torretta köszöntötte őket, a magyar küldöttség visszavonult, és Schober előadta az álláspontját. Röviddel ez után a magyar fél fejtette ki a nézeteit. A megegyezés szükségességének kölcsönös kinyilvánítása után az első találkozó véget is ért. A munka másnap 11 órakor folytatódott és tartott egy huzamban délután háromig, majd öt órától ismét tárgyalóasztalhoz ültek a felek. Schoberék követelése (hogy a magyar kormány már a népszavazás előtt vonja ki a térségből a „bandákat”) amellett, hogy visszalépést hozott a korábbiakhoz képest, egyet jelentett annak beismerésével is, hogy a hivatalos Magyarország áll a felkelés hátterében. Arról nem is beszélve, hogy a kormány felkelők elleni esetleges katonai akciója felért volna egy hazaárulással. Jogos volt az osztrákok aggodalma amiatt, hogy mi lesz, ha a szavazás Magyarország számára mégis balul üt ki? Képes lesz-e, vagy ami még rosszabb, akarja-e bárki a felkelőket kizavarni a térségből? Távolabbra tekintve az is félő volt, hogy egy osztrák kudarcon felbátorodva a magyarok referendumot követelnek Burgenland egész területére, így a probléma soha nem kerül nyugvópontra. Ezen azonban már késő volt gondolkodni. Bethlen és della Torretta ezért rövid különmegbeszélést követően megegyezett abban, hogy az olaszok vállalnak garanciát Burgenland békés átadására. Velencében Bethlen és Bánffy úgy döntött, hogy nem a nagyobb követelésből engednek, így végül csak a Sopronra és környékére vonatkozó magyar népszavazási igényeket adták elő, térképen pontosan kijelölve a terület határait. Ezek a határok a biztos (!) magyar népszavazási siker területét zárták körbe. Bethlenék elhatározását az is befolyásolta, hogy titkosszolgálati jelentések szerint küszöbön állt Habsburg Károly újabb visszatérési kísérlete, ezért a legitimista katonai osztagokat a lehető leghamarabb el kellett távolítani a határ mellől.

A makacs osztrák tiltakozás ellenére della Torretta helyben hagyta a magyar javaslatot. A sokáig hajthatatlan kancellárból pedig azzal préselte ki a kompromisszumot, hogy nem csupán Olaszország és az antant megsértése a tét. Valójában az országgal folytatott hiteltárgyalások sikere, azaz osztrákok millóinak jólléte forog a kockán. Schober súlyos kényszerhelyzetében nem tehetett egyebet, minthogy beadta a derekát. Érdekes, hogy – noha az idő ugyan már túlhaladta az ilyesmit – a velencei iratot az aláírók családi pecsétjével is ellátták. Bethlen és Bánffy viszont otthon hagyta a pecsétgyűrűjét, ezért gróf Nemes Albert római követ segítette ki őket a sajátjaival. Ez semmit sem változtatott azon, hogy Sopron és nyolc község lakossága – az átadandó területek kiürítése után – népszavazással dönthetett hovatartozásáról. Az eredmény jól ismert. 1921–1923 között Magyarország máig legstabilabb határszakaszát sikerült megrajzolni Ausztria felé.

(Vége)