A Párizs környéki békéket – a közhiedelemmel ellentétben – minden addiginál jobban előkészítették. Egész stábok – közöttük etnográfusokból, történészekből, geográfusokból, közgazdászokból álló csapatok – dolgoztak a vitatott kérdéseken, így aztán a béke-előkészítők szekrényeiben halomszámra álltak a szakértői anyagok. Amerikai tanácsadók az osztrák–magyar határtérség ügyével is foglalkoztak, és helyben is gyűjtötték a személyes tapasztalatokat. „Minden reményünk Istenben és Wilsonban van” – lelkendezett a magyar kormány egyik tagja, amikor Archibald Coo­lidge, a Harvard professzora 1918 decemberének végén Budapestre érkezett, hogy felmérje a terepet: érdemes-e foglalkozni az osztrák–magyar határproblémával. A szakértők véleménye persze csak annyi súllyal esett latba, amennyi nem szorította ki onnan a nagyhatalmi szándékokat. A nyugat-magyar területek jelentősége pedig nem volt olyan nagy, hogy arról bármiféle jelentőségteljes döntés született volna. Nem volt tehát lényegtelen, mit mondanak a tudósok.

A térség nagyszámú német nemzetiségű lakosa, Bécs élelemmel való ellátása mindenesetre nem Magyarország fele billentette a mérleg mutatóját. Jóllehet Coolidge és társai megszövegezték a véleményüket, és el is juttatták megbízóik asztalára, a béketárgyalásokon sokáig fel sem merült, hogy magyar területeket adjanak Ausztriának. Akik a döntéseket hozták, el voltak foglalva ügyes-bajos dolgaikkal, nem látták be, miért szaporítanák gondjaik számát egy újabb akta megnyitásával. A hiba ott volt, hogy a csehek viszont szemet vetettek a területre, hogy azon át nyissanak folyosót a délszláv állam – azaz a Adria kikötői – felé. Prága küldöttei szinte hipnotizálták a párizsi döntéshozókat, de ebben a kérdésben nem jutottak eredményre.

Az antant országai minden igyekezetükkel megpróbálták elgáncsolni a cseh politikusok tervét, mely ha megvalósul, ki tudja, mekkora szláv hatalom alakult volna Közép-Európában, melyre az oroszok is könnyen szemet vethettek volna. A dolog méregfogát azzal lehetett kihúzni, hogy a területet Ausztriának adják. A cseh–délszláv korridort úgy már nem lehetett volna az amúgy is súlyos csonkulás elé néző Magyarország területéből kiszorítani. A tárgyalások ráadásul abba az irányba mutattak, hogy a németekkel való egyesüléstől eltiltott, önállóságra ítélt és életképtelenségét hangsúlyozó Ausztria életkedvét a nyugati magyar megyék átadásával javítsák. A Legfelsőbb Tanács mindezek nyomán május 27–31. között magáévá tette a Német-Nyugat-Magyarország gondolatát. Július 11-én az angol, francia, amerikai és japán delegáció a terület átengedése mellett szavazott, az olaszok pedig ellene.

Az átadásra kijelölt megyék véglegesnek szánt határait a július 20-án átadott dokumentumba foglalták bele. Az osztrák békedelegáció népszavazást kért, igaz, a bizottsági javaslathoz képest jóval nagyobb területre. Ezt végül elvetették, és szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye kastélyában a Bécs által követelt terület nyugati felét hivatalosan is Ausztriának ítélték. A budapesti kormány tiltakozott Párizsban, de sok jóra nem számíthatott, hisz a létezését még el sem ismerték. A magyar békedelegáció vonata csak négy hónappal az osztrák béke megkötése után „sziszegett és dohogott“ át a hegyeshalmi vasútállomáson (a búcsúztató beszédet Thurner Mihály soproni polgármester mondta), hogy megérkezzen a Gare de l’Est Ady által is megénekelt pályaudvarára. Addig a magyaroknak nem sok esélyük volt a tárgyalásra. A sors és a békecsinálás logikája úgy hozta, hogy utána sem.