– Nem titok: régóta ismerjük egymást, futottunk is többször együtt. Bár én általában csak a hátadat láttam… Mikor lettél ultrafutó?

– Már gyerekként is sokat futkostam, fociztam, de ekkor még nem vettem olyan komolyan a sportot. Az egyetem alatt kezdtem el futni, mert szükségem volt a mozgásra. Az első félmaratoni versenyen 2014-ben indultam, aztán jöttek sorban a maratonok. 2017-ben eltörött a térdkalácsom, hetekig nem edzhettem, ekkor határoztam el, hogy teljesítem a Spartathlont. Azóta erre készülök.

– És most karnyújtásnyira a cél: szeptemberben a balatoni ultrafutó-fesztiválon 14 óra 42 perc alatt tetted meg a százmérföldes (közel százhatvanegy kilométeres) távot.

– Már 2020 óta minden évben kvalifikáltam a Spartathlonra, de a sorsoláson soha nem kerültem be. Ezúttal olyan időt futottam, amellyel egyenes ágon bejutottam a versenyre.

– Ez azt jelenti, hogy 2025 szeptemberében ott leszel az athéni rajtnál?

– Ha minden a tervek szerint alakul, akkor igen. Természetesen most is futok heti ötször, de még inkább rövidebbek távokat. Januárban viszont meg kell kezdenem a komolyabb felkészülést, ami nem egyszerű: főállásban dolgozom, és a két kislányommal, a feleségemmel is szeretnék időt tölteni. Ráadásul a verseny költségeit (összesen közel másfél millió forint) is magam állom. Hacsak nem talál meg addig egy-két szponzor… Egy lelkes támogatóm már van, Stefkovics Szilvi masszőr, aki bármikor ingyen fogad, ami nagy segítség.

– Nincs lelkiismeret-furdalásod a sok futással töltött idő miatt? Nem érzed azt, hogy a gyerekeidtől veszel el valamit? Leginkább saját magadat…

– Nincs, mert egyrészt azt gondolom, hogy jó példát mutatok nekik, másrészt pedig igyekszem akkor futni, amikor ők sincsenek itthon, vagy még alszanak. Ezért nekem sokkal kevesebb időm jut pihenésre. A logisztikában persze nagy szükségem van a feleségem, Móni segítségére is.

– De nemcsak itthon, hanem a versenyeken is veled van Móni. Elkísér a Spartathlonra is?

– Igen, az a tervem, hogy hárman utazunk: az edzőm, Horváth Ákos, aki háromszoros Spartathlon teljesítő, Móni és én. Ők biztosítanák a hátországot, a frissítést is. Jelenleg a Balatonfüredi Atlétikai Klubnál versenyzek, de Görögországban nemcsak őket, hanem Sopront is képviselném. Sopron feliratú magyar zászlóval szeretnék Leonidász király szobrához futni…

– Nem félsz attól, hogyha eléred ezt a régi célt, akkor kiüresedik az életed?

– Nem, az ultrafutást nem lehet abbahagyni. Voltam már első 12 órás ob-n és háromszor körbefutottam a Balatont is, de nagy vágyam, hogy nemzeti színű mezben képviselhessem valamilyen világversenyen Magyarországot.

– Az ultrafutáshoz mérhetetlen kitartás kell, óriási küzdők vagytok. Ezt te, szerintem, a génjeidben hordozod.

– Lehet benne valami. Magyarországon, úgy tudom, mi voltunk a második ötösikrek, de három testvérem sajnos nem maradt életben. Én 980 grammal születtem meg a hatodik hónapban, Bogi húgom is körülbelül ugyanilyen súllyal. Ő aliglátó, én pedig az egyik szememre vak vagyok, a másikat pedig többször műtötték. Pont ezért futok inkább aszfalton és nem terepen. A későbbiekben szeretném a koraszülötteket is képviselni versenyeken. Talán a példám másoknak is motiváló lehet…

Ultrafutás és Spartathlon: Ultrának számít minden olyan futóesemény, melynek távja hosszabb a hagyományos maratoni 42,195 kilométernél. A Spartathlon egy 246 kilométeres futóverseny Görögországban, Athén és Spárta között. Az indulók az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig futnak. A cél nem pénzdíj vagy jutalom: a 36 órás szintidőn belül teljesítők babérkoszorút kapnak.

Benke György: 1987-ben született Budapesten, családjával mindig Sopronban élt. Szombathelyen érettségizett két tannyelvű iskolában vendéglátás–turizmus szakon, majd Budapesten, a gazdasági főiskolán szerzett közgazdász diplomát. 2021-ben futóedzővizsgát tett. 

Tekintse meg kvízünket!