– Több új barátod lett az elmúlt hetekben, hónapokban? Ezt csak azért kérdezem, mert a siker fényében sokan szeretik magukat is meglátni, megcsodáltatni.

– Igen, szeretjük a sikert. A kudarcnak mindig egy gazdája van, a sikernek meg ezer, de én a sikert másképp is próbálom értelmezni.

– Hogyan?

– A sikert és az új barátokat arra „használom” fel, hogy Sopront és a soproni kosárlabdát megismertessem a világgal. Mondok egy példát. Az isztambuli négyesdöntő előtt a legnagyobb amerikai sporttelevízió, az ESPN keresett meg bennünket, hogy szeretnének filmet forgatni a csapatról, végig követve napjainkat és a mérkőzéseinket. Ebben persze volt kockázat, de végül kiderült, hogy jó megérzésük volt, és egy nagyon jó film készült, amit nemcsak a tévénézők láthattak, de Sopron ismét bekerült a nemzetközi sportsajtóba is.

– Egy kicsit előre szaladtunk. Kérlek, segíts a múltidézésben, kezdve attól a pillanattól, hogy valamilyen módon felelős lettél a csapatért. (Az előzményekről, a város kosaras múltjáról is készítettünk egy összefoglalót, amely itt található.)

– Az akkori csapathoz, amely 1993-ban bajnokságot nyert, Magyar András hívott, aki nemcsak vezetőedző volt, ellátta az ügyvezetői feladatokat is. Ekkor 1995-öt írtunk. Kettős feladatom volt. Pénzt szerezni, és látványossá tenni a mérkőzések körülményeit. Egy év múlva már az SVSE elnöke, Bácskai Kornél kért fel szakosztályvezetőnek. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor eldőlt, hogy egy egész csapatért vállalom a felelősséget. Ebben az időszakban nagy szerepe volt a csapat életében dr. Fullér István szakosztályelnöknek is.

– Ezt értem, de mikor és hogyan lettél a csapat tulajdonosa?

– 2000-ben született meg az új sporttörvény, amelynek értelmében csak gazdasági társaság működtethet profi csapatot. Ekkor alakult meg a ma is létező Raaber­sport Kft. Addigi munkám jutalmául 3 százalék részesedét kaptam, 97 százalék pedig az SVSE tulajdonába került. Amikor a kétezres évek elején a GYSEV kiszállt, akkor nyomott áron a saját pénzemből vásároltam meg a kilencvenhét százalék tulajdonrészt.

– Ez azért merész vállalkozás lehetett, hiszen vagy saját zsebből kellett finanszírozni a csapatot, vagy támogatókat kellett találni.

– Számomra egyértelmű volt, hogy tulajdonostársakkal, plusz támogatókkal lehet csak fenntartani a csapatot. Ezért az akkor megalakított Darazsak Sportegyesületnek huszonkilenc, míg az önkormányzatnak negyvenhárom százaléknyi tulajdonrészt ajánlottam fel térítésmentesen. Ez a konstrukció azóta is működik. Aztán sikerült fontos támogatókat is találnunk. Az Euroleasing például tíz évig volt kiemelt támogatónk, köszönhetően vezetőjének, Farkas Balázsnak.

– Anyagi szempontból bármilyen kiscsapat is a Sopron Basket, van egy minimum – gondolom én –, amely nélkül nem lehet elindulni idehaza sem, pláne nem Európában. Mennyi most a költségvetésetek?

– Nincs ebben semmi titok. Éves szinten félmilliárd forint.

– Részben önkormányzati tulajdonú cégként kaptok támogatást a várostól?

– Igen, ugyanakkor a külső támogatók nélkül nem jutnánk sokra, ezért felbecsülhetetlen menedzserünk, Molnár Balázs munkája.

– Hagyjuk a pénzügyeket! Mondok néhány nevet az elmúlt évtizedből. Mi jut eszedbe róluk? Berényi János.

– Kiváló menedzser. Az ő nevéhez fűződik az alapok lerakása.

– Szöszi.

– Csávás Andrea? A ’93-as bajnokcsapat erőcsatára. Kiváló játékos volt és sokak kedvence.

– Edó.

– Eördögh Edit. A soproni kosárlabdázás egyik ikonja.

– Bubu.

– Balogh Judit. Kiemelkedő egyéniség, aki nemcsak a Sopron, hanem a magyar kosárlabdázás egyik meghatározó személyisége.

– Honti Kata.

– A közelmúlt klasszis játékosa. Nem véletlenül vonultattuk vissza a mezét, éppúgy, mint Bubuét.

– Tudom, a neveket még sorolhatnám, hiszen számos kiváló játékos fordult meg Sopronban, de még arra lennék kíváncsi, hogy mitől lesz tizenegynéhány játékosból csapat. Olyan, amilyen Isztambulban kifutott a pályára. A szezon elején cél volt a bajnokság és az Euroliga megnyerése?

– Nem, sohasem tűzünk ki konkrét célokat. Az az elvünk, és a gyakorlatban is ezt követjük, hogy „ma jobbnak kell lenni, mint tegnap”, s akkor a cél lehet a munka jutalma. Egy-egy mérkőzés nem más, mint a munka tükörképe. A csapat működtetéséhez pénz kell, de csak pénzzel nem jutnánk semmire. Meggyőződésem, hogy szükségünk van önazonosságra, vagy más néven identitásra. Az identitásépítés nálunk pedig nem más, mint a maga a soproniság. Ettől soproni a mi csapatunk és természetesen azoktól a magyar játékosoktól, akik nálunk nevelkedtek az akadémián. Hollós Anna, a Darazsak vezetője joggal lehetett büszke arra, hogy négy akadémista is pályára lépett Isztambulban.

– Zoli, a jelek szerint karriered csúcsára értél. Meggyőződésem, hogy többet értél el, mint amit valaha is elterveztél. Munkádat Sopron város 2019-ben Pro Urbe díjjal jutalmazta, idén március 15-én pedig a Magyar Érdemkereszt arany fokozatát vehetted át.

– Közösségépítő embernek tartom magam, s ha ez a közösség valamilyen módon visszajelez, például egy elismeréssel, akkor az a legbiztosabb visszajelzés, hogy jó úton járok. Büszke vagyok a kitüntetésekre. Mindkét alkalommal az első utam a mi közösségünkhöz vezetett, hiszen az ő hátukon állva tehettem azt, amit tettem.