Weisz Ferenc, a város tiszteletre méltó tudósítója a Kisalföldben és a Nemzeti Sportban dicsérő jelzőkkel gazdagon számolt be erről a csodáról, amit napjainkban is minden idők egyik legnagyobb férfi kosárlabda­meccsének tartanak Sopronban.

Az akkor mindössze egyéves SKC rögtön hatalmas bravúrral bejutott a bajnoki rájátszásba. Március idusán a címvédő és egyértelmű esélyes Szolnoki Olajbányász látogatott a leghűségesebb városba.

A nagy meccsre meglepetésre Bak Attila is bekerült a hazai kezdő ötösbe. Az volt a feladata, hogy a szolnokiak egyik ászát, Zsarkovot semlegesítse. A soproni csapat ellen kezdettől fogva rengeteg személyi hibát ítéltek a meglehetősen indiszponáltan működő játékvezetők, így már korán kivívták maguk ellen a népharagot. A szünetben kilencpontos előnnyel térhetett pihenőre Vetési Imre edző együttese, de a második félidőben folytatódott a korábbi tendencia: a 23. és a 34. perc között öt SKC-játékos: Tóth Zoltán, Molnár, Bak, Liepa és Sterbenz Tamás pontozódott ki egymás után a hazai csapatból. A káprázatosan játszó Szlávik fiúk vezérletével a 38. percben mégis sikerült kiegyenlíteni: 75–75 állt az eredményjelzőn. Tetőfokára hágott az izgalom. Ekkor a Toók–Smiedt játékvezetői kettős kipontozta a Sopron litván irányítóját, Gintaras Bacanskast is, Vetési Imrének pedig már nem volt kit játszani küldenie.

Az SKC-ben négyen maradtak a pályán öt szolnoki ellen. Az őrjöngő hazai drukkerek hangorkánjában azonban megdobbant a soproni szív és megremegett a szolnoki kéz: a hátralévő időben az SKC 7, míg a klasszisokkal teletűzdelt Szolnok mindössze 1 pontot dobott, így alakult ki a bravúros 82–76-os győzelem.

A mérkőzés lefújása után a rekordszámú, csaknem két és fél ezer szurkoló a pályán és azon kívül is tombolva ünnepelte kedvenceit. Az SKC olyan hajrával nyert, amilyenre még nem akadt példa a soproni kosárlabdázás történetében.

– Aki ezt a mérkőzést látta, az felejthetetlen emlékkel távozhatott a soproni sportcentrumból – írta 30 évvel ezelőtt Weisz Ferenc. És ez azóta sem változott.