– Mindenkitől elköszöntél a KTE-meccs után?

– Igyekeztem, igen. Nem vertem nagy dobra, de már jóval korábban, a szezon közben meghoztam ezt a döntést a visszavonulásomról. Jó érzésekkel köszöntem el a csapattól, persze még jobb lett volna, ha az utolsó szezonomban bejutunk a legjobb négy közé a bajnokságban. Apróságokon múlt, de ez nem sikerült, ugyanakkor vigasztalhatom magam egy kupaezüsttel.

– 12 évet húztál le az SKC színeiben, ami nem tipikus a mai sportban. Hogy érzed magad Sopronban?

– Közhelyesen hangzik, de valóban otthonra leltem a városban. Nagyon jó szívvel gondolok vissza az itt eltöltött időre, most már Sopronhoz tartozom, ide köt a családom: a feleségem és a kislányom is. Nagyon szeretem a várost, különösen a szurkolókat. Voltak sikeres és kevésbé eredményes szezonjaink, mindenfélét megtapasztaltam az elmúlt 12 évben.

– 33 évesen nem korai a visszavonulás?

– Korábban is úgy gondoltam, hogy addig fogom csinálni, amíg a csapat segítségére tudok lenni, kellően motivált vagyok, és a testi állapotom engedi a legmagasabb szintű kosárlabdázást. Ez az idei szezonban még mind stimmelt, de nem tudom, jövőre is így lett volna-e. A szezonban inkább csak a rájátszásban éreztem, hogy valóban fontos szerepet kapok a csapatban, ugyanakkor Kostas Flevarakis hangsúlyozta beszélgetéseinkkor, hogy akkor is lényeges a jelenlétem, ha nem vagyok túl sok percet a pályán. A kislányommal, a családommal több időt tudok így tölteni, nem maradok le a hétvégi meccsek miatt például a családi ünnepségekről. Ez is egyre fontosabb az életemben.

– Megmarad a kapcsolatod a kosárlabdával?

– Egyelőre azt érzem, hogy szükségem van egy kis pihenőre, amikor nem a kosárlabdáról szól minden. Nem tudom még, hogy ez meddig tart, és nem is zárnék be minden kiskaput: ha egy idő után hiányozni fog a kosárlabda, elképzelhető, hogy visszatérek – de már biztosan nem játékosként. Most 100 százalékban a családomra és a civil életemre szeretnék koncentrálni.