– Gyerekként szőke srác voltam, és mindig égnek állt a hajam. Jó barátom, Horváth Alajos volt a nagy Tollas, így nekem csak a kicsi maradt – mesélte magáról Németh Miklós annak idején. – A SFAC-ban kezdtem a focit 1950-ben. Tizenkét évet húztam le a piros-fehéreknél, aztán bevonultam katonának Nagykanizsára, a határőrcsapathoz. Leszerelésem után szeretett volna leigazolni a Soproni Textiles, ám a SFAC nem adott ki, ezért fél évet ki kellett hagynom. Utána tíz évet zsinórban a Textilben játszottam. Kétszer megjártuk a különböző bajnoki osztályokat a megyétől az NB II-ig és vissza.

Mindig nagy szerepet vállalt csapata menetelésében, góljait az emlékezet és a megsárgult újságok őrzik. Négyszer hódította el a gólkirályi „koronát”, legendás távoli lövéseit még napjainkban is emlegetik a soproni szurkolók.

– Amikor fiatalon a magyar válogatott két mérkőzése előtt játszottam a Népstadionban, szép futballkarrierről álmodtam. Ha mindent nem is tudtam megvalósítani belőle, a fiam továbbvitte a családi hagyományt, sőt, túl is szárnyalt engem. Huszonöt évet szerepeltem nagypályán, 1975-ben fejeztem be az aktív játékot. A futballt persze sohasem hagyom abba. A régi társakkal évente összejöttünk egy-két meccsre, a városi kispályás bajnokságban pedig Károlyfalvi Jóskával együtt én voltam a legidősebb résztvevő. Örömmel tölt el az is, hogy utánpótlásedzőként olyan labdarúgókat neveltem Sopronban, mint Babos Gábor, Nagy Jenő, Katona Sándor vagy Borsos István.

– Mindene volt a foci. Nagyszerű játékos volt és igazi lokálpatrióta – emlékezett a fia, Németh Zoltán, aki a becenevét is megörökölte az édesapjától. – Hiába hívták pesti csapatok, hiába csábította a Szombathely, ő élete végéig megmaradt soproninak. Lehet, hogy nem lett NB I-es játékos, de emlékszem rá, mekkora tisztelet övezte őt Sopronban. Gyerekkoromból nem is a játékára, inkább a meccsek és az utazások hangulatára emlékszem. A régi játékostársak gyerekeivel rendszeresen a klub autóbuszának motorháztetején ücsörögtünk. Az is előttem van, ahogy a mérkőzésekről hazafelé utazva énekszótól volt hangos a busz. Más volt a futballt körülvevő légkör, mint manapság. Neki köszönhetem, hogy labdarúgó lettem. Tizennégy éves koromban a fejembe vettem, hogy inkább kosárlabdázni szeretnék. Apu egy-két atyai pofonnal tudatosította bennem, hogy hülyeséget akarok csinálni… Így utólag is azt mondom: jól tette. Nagyon örült neki, amikor a Textil és az SSE után a Videotonba igazoltam. Gyakran eljött Fehérvárra, és megnézte a meccseimet. A családom akkor is örült, amikor harmincévesen visszatértem Sopronba és az SLC-ben az élvonalban játszottam. Jó rá emlékezni ezekben a napokban is, nemrégen múlt húsz éve, hogy már nincs közöttünk. Mindössze hatvanhárom évet élt.

Tekintse meg kvízünket!