– Mennyire örülsz?

– Büszkeség és csalódottság kavarog bennem, de amennyi biztató szót kaptam, reménykedem, hogy napról napra jobban tudom értékelni a 4. helyünket. A szezon előtt a bennmaradás volt a cél, ehhez képest kiváló eredménynek tűnik a helyezésünk. Ám miután az alapszakaszt a 3. helyen zártuk, és közel fél évig (!) nem kaptunk ki hazai pályán, reális esélyt láttam arra, hogy minimum ezt a pozíciót és az ezzel járó érmet is megszerezzük. A csapatra rendkívül büszke vagyok, mérkőzésről mérkőzésre szinte új és fiatalabb kerettel kellett haladnunk a play offban, ám ahogy nőtt a nyomás, úgy fogytunk el a bronzpárharc végére, viszont aki ott volt, mindig szívvel–lélekkel játszott.

– A négy között az ellenfeleknél játszottak légiósok is. Sopronban szó sincs külföldiről...

– Mi továbbra is azon az úton haladnunk, hogy az idősebb és rutinosabb kosárlabdázók mellé fiatal, az akadémiáról érkező játékosokat integráljunk, és szerepeltessük őket a zöld csoport felnőtt meccsein. Úgy gondolom, ez idén nagyon jól sikerült. Az edzéseken nem mindig tudtunk együtt dolgozni, de így is megvoltak azok a kommunikációs csatornák, ahol folyamatosan frissítettük a taktikai repertoárunkat. A csapategység kifogástalan lett. Külön büszkeség, hogy az elődöntő egyik hazai mérkőzésén a kezdő ötös átlagéletkora 19,2 év volt, valamint 2005 és 2006-os születésű játékosokat is folyamatosan be tudtunk építeni a csapatba. Szurkolóink is hálásak voltak ezért.

– Merre indul tovább az egyesület?

– Magasra tettük a lécet, a csapat és én is. Amióta bevezették a piros/ zöld csoportot a B csoportban, ez volt a klub legjobb eredménye, nekem pedig az első felnőtt vezetőedzői szezonom, így a kezdet nem sikerült rosszra. Badarság lenne, ha azt hinnénk: innentől ez a normális elvárás, még ha ennek én örülnék is a legjobban. Azzal is elégedett lennék, ha a következő szezonban gyengébb eredményt érünk el, de a csapat még szerethetőbb és egységesebb lesz, és további tehetséges soproni fiatalok debütálnak a felnőtt mezőnyben.