Több mint negyven éve minden jelentős kosárlabda-mérkőzésen ott ül a zsűriasztalnál, nélkülözhetetlen egy-egy meccs lebonyolításához.

– Hogyan kezdődött, egyáltalán voltál te valaha aktív kosárlabda-játékos?

– Nem, soha! Annak idején még ifistaként viszont fociztam az SVSE-ben. Ha álmomból fölkeltenek, akkor is el tudom mondani az SVSE egykor legendás csapatának összeállítását: Kormos, Rácz, Ferencz, Shift, Polgár, Király, Vámos, Rajnai, Ferling, Kiss Lala és Szabó. Volt, amikor ötezer néző szurkolt ennek a csapatnak, mi pedig az előmeccset játszottuk. Az SVSE pályán ott van a tablónk az öltözőfolyosón, amikor ifistaként a „nagyok” árnyékában megyebajnokságot nyertünk.

– Hogyan kerültél a kosárlabda közelébe?

– Ez is az SVSE-hez köthető. Annak idején, vagy hatvan évvel ezelőtt a Berzsenyi-gimnázium tornatermében játszotta bajnoki mérkőzéseit az SVSE női kosárcsapata, melyben három unokanővérem is játszott, Pogány Jutka és két Fodor lány, Kati és Eszti. Minden meccsükön ott voltam, majd követtem őket a Rákóczira is, ahol a SMAFC később sikert sikerre halmozó férficsapata is játszott, így lettem fanatikus szurkolója az Orbay–Tvordy nevével fémjelzett csapatnak. Később megépült a ma Krasznai Ferenc nevét viselő egyetemi tornacsarnok, ahol egy alkalommal hiányzott valaki a zsűriasztaltól, engem kértek meg, hogy ugorjak be, így kezdődött.

– Mindenkit ismersz, aki soproni színekben pályára lépett az elmúlt negyven évben. Kik hagyták benned a legmélyebb nyomot?

– A lányok közül egyértelműen Balogh Bubu, a fiúk esetében már nem ilyen egyszerű a helyzet, de ha egyet kell kiemelnem, akkor Balogh Sanyi. Az ő centerjátéka már abban az időben előremutató volt, arról nem is beszélve, hogy Sanyi a közeli barátaim közé tartozott. Az edzők közül pedig Vetési Imre, akit akkor is vastapssal köszöntött a soproni publikum, amikor az ellenfél kispadján ült.

– És a legemlékezetesebb meccs?

– 1992. március 15. Azt az estét nem lehet elfelejteni, a kipontozódások miatt az SKC a végén ugyanis négy emberrel verte meg az előző évi bajnokot, a Szolnoki Olajbányászt. Ahogy Weisz Feri újságíró barátom fogalmazott a másnapi Nemzeti Sport hasábjain: „Olyan győzelmet arattak a bajnok ellen, hogy az aranybetűkkel kerül be a soproni kosárlabdázás történetébe.”.

– A napokban ünnepelted a 75. születésnapod, ennek ellenére nemcsak nézője vagy a sportnak, hanem aktív művelője is.

– Amíg bírta a derekam, futottam. Egyik alapító tagja voltam az SVSE Lokomotív Futóklubnak, ha összeszámolom, több mint 150 ezer kilométer van a lábaimban. Mára maradt a kerékpár, napi 40–50 kilométert tekerek, ha fúj, ha esik. Ez az életem, a sport, itt a zsűri asztalnál vagy kint a szabadban.