Kozák Lajos, a Berzsenyi-gimnázium egykori igazgatója, történelem–latin szakos tanár alapította meg a Fáklyát 1954-ben. Először a gimnázium égisze alatt működött, majd 1957-től a soproni fiúkollégium sportköre lett. Az „Öreg Kozák” – ahogy a diákok nevezték – később edzője, elnöke, mindenese lett a csapatnak.

Nehéz lenne felsorolni azokat a játékosokat, akik itt alapozták meg későbbi pályafutásukat, a különböző csapatokban Dunántúl-szerte fellelhetők voltak a klubtól igazolt labdarúgók. Az egykori fáklyások közül a legtöbbre Horváth Ferenc vitte, aki az ETO-ban NB I-es játékossá vált, Eperjes Károlyt pedig elsősorban Kossuth-díjas színművészként ismerjük.

– A körülmények máig felejthetetlenek – emlékezett Kocsis-Katona Imre, aki 1965 és 1969 között volt a csapat játékosa. – A fekete salakos pálya az Alsó-Lövérekben, a Hunyadi általános iskola udvarán volt, a tisztálkodásra az iskola pincehelyiségében, lavórokban adódott lehetőség. Brennbergbányáról hozták a salakot, a diákok hét közben „Fáklya-munka” keretében dolgoztak a pályán, terítették a salakot, és egyengették a gödröket, hogy a hétvégi meccsre minden rendben legyen. Emellett havi egy forint volt a sportköri tagdíj. A futballistáknak Kozák tanár úr közreműködésével plusz egy pohár kakaó járt az edzések és a mérkőzések után is.

A fekete salak nemcsak az ellenfeleknek, a hazai pályán játszóknak is sok gondot okozott.

– A meccseken megszokott kép volt, ahogy Kozár tanár úr a pálya szélén sétálgatott kis bőröndjével, benne az igazolásokkal, de abban volt a jód, a kötszer is, amivel ki lehetett tisztítani a lábakba fúródott salakdarabokat – mondta az egykori játékos.

A Soproni Fáklya ilyen körülmények között is beírta magát a történelembe: megnyerte az 1958/59. évi megyei ifjúsági bajnokságot.