A jelenleg Tatabányán élő Hofer Rezső okleveles bányamérnök a soproni Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett 1956-ban. 1963-ban bányaipari technikus oklevelet, majd 1969-ben a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen bányamérnöki diplomát szerzett. Sikeres mérnöki tevékenységét Oroszlányban a 22. bányaüzemben kezdte. 1980-tól a déli bányák összevonásában tervezési és fejlesztési főmérnöki beosztást kapott. 1985-től nyugdíjazásáig az Oroszlányi Szénbányák termelési osztályán területi főmérnökként tevékenykedett, emellett szervezője és oktatója volt a vájár-, a robbantómester- és az aknászképzésnek. A közelmúltban jelent meg „Requiem az első magyarországi szénbányáért és bányászaiért” című könyve.

– Apai felmenőim Felső-Bajorországban, Landshutban, illetve Wiesenben éltek – kezdte Hofer Rezső. – Dédapám, Dionis Hofer a bajor hadseregben szolgált tiszti rangban, majd a feleségével együtt a 19. század közepén Nyugat-Magyarországon telepedett le, így Rezső nagyapám 1882-ben már Brennbergbányán született. Nagyapa széles érdeklődési körű ember volt, annak ellenére, hogy kitanulta a műbútorasztalos szakmát, mégis bányászként kezdett el dolgozni. Emellett kiváló zenész volt, nagyon érdekelték a bélyegek, majd az 1930-as években pénztárnokként ő intézte a bánya gazdasági ügyeit. Mesélik, hogy minden különösebb kíséret nélkül hintóval ment be Sopronba a Petőfi téren lévő Nemzeti Bankba, majd táskájában a sok pénzzel ment vissza Brennbergbe. Hét gyermeke született, köztük az édesapám, aki szintén kitanulta az asztalos mesterséget, de ő is a bányában helyezkedett el. Kiváló szakember volt, csapatvezető vájárként a nehéz és különleges feladatokat mindig rájuk bízták.

A bányászati múzeumban látható egy 1948-ban készült tabló Brennbergbánya élmunkásairól, melyen az édesapám is szerepel. Nagy volt ennek akkoriban a visszhangja, az élmunkás kitüntetések átvétele után egy pohárköszöntőre még Rákosi Mátyás is fogadta őket. Mindezek tükrében mindenkit váratlanul ért a bánya bezárása 1951 januárjában. „Nehéz szívvel távozom Brennbergből, de ha majd ti mentek, sírni fogtok” – mondta néhány évvel korábban Vajk Artúr bányaigazgató, amikor leváltották és elküldték. A jóslat igaznak bizonyult, sírtak az itt maradt családtagok és az Oroszlányra, Várpalotára, Tatabányára szétszórt bányászok. Én akkor nyolcadikos voltam, az iskolaablakból láttam, amikor az igazgatóság épülete elől elindult apámékkal a vonat. Én is sírtam, és még ma is könny szökik a szemembe, ha visszagondolok arra a hetven évvel ezelőtti februári napra. 

Családi háttér: 1937-ben született Brennbergbányán. Édesapja bányász volt, édesanyja pedig a háztartást vezette. Felesége, Fülöp Mária, aki szintén Brennbergbányán született, óvónő. Szonja lánya pedagógus, a Vértessomlói Német Nemzetiségi Általános Iskola igazgatója, Egon fiuk pedig nyugdíjazásáig bányamentőként dolgozott.