Magas termete és fiús öltözködése ellenére Szentgyörgyi Zsófiról senki sem gondolná, hogy kisbútorokat készít. A vékony testalkatú és halk szavú lány derékig érő hajfonatával mégis minden reggel egy asztalosműhelybe jár be dolgozni.

– A felmenőim között rengeteg asztalos volt – meséli Zsófi. – Amikor hetedikes koromban eljött a pályaválasztás ideje, faipari mérnök édesanyám megkérdezte az édesapámtól, akinek asztalosműhelye volt, hogy „Hova menjen tovább a kicsi lány?”, ő pedig azt felelte: „Ez egyértelmű. Asztalos iskolába!”.

Zsófi megmakacsolta magát, és csak azért is kerámiaszakra iratkozott be. Amikor azonban a szünetekben átjárt a bútorművesekhez fát szagolgatni, rájött: nem szabadulhat a családi örökségtől. Miután bútorműves lett, az ifjú hölgy tett még egy kitérőt: elvégezte a Nyugat-magyarországi Egyetem vadgazda mérnöki szakát. Mivel a hivatásos vadászok között sem előny, ha valaki a női nem képviselői közé tartozik, Zsófi úgy döntött, mégiscsak asztalosként helyezkedik el.

– Rengeteg helyen próbálkoztam, mire sikerült állást találnom – folytatja Zsófi. – Volt olyan, ahonnan azzal az indokkal küldtek el, hogy elvonom a férfiak figyelmét. Jelenlegi munkahelyemen mindenért kőkeményen meg kellett dolgoznom. Két és fél év alatt azonban bizonyítottam: a srácok szívesen dolgoznak velem együtt, sőt a főnököm szerint még pozitívan is hatottam rájuk: nem engednek meg maguknak alpári poénokat munka közben, és ha látják, hogy valamit egy nő is meg tud csinálni, még jobban igyekeznek.

Zsófi a párját is a munkahelyén ismerte meg – igaz, hogy csak akkor kerültek közelebbi kapcsolatba, amikor a fiú már felmondott. Az eltökélt ifjú hölgyet még az sem tántorítja el a hivatása gyakorlásától, hogy a legutóbb egy géppel majdnem levágta az egyik ujját.