– Mi indította arra, hogy lelkipásztor legyen?
– Bár nagyon erős egyházi kötődésű családban nőttem fel, gyermekként soha nem jutott eszembe, hogy lelkipásztor legyek. Változás gimnazista koromban következett be. Az ország akkor egyetlen református középiskolájában, a Debreceni Református Kollégium gimnáziumában tanultam 1966–1970. között. Nagy hatással volt rám vallástanárunk, dr. Rózsai Tivadar személyisége. Megragadott az a szellemi igényesség, ahogyan felvázolta előttünk hitünk titkait.
– Immáron harmincnégy éve a Soproni Református Egyházközség lelkipásztora. Hogyan látja az itt eltöltött éveket?
– Több mint három évtized nagy idő egy ember életében. Lelkipásztori szolgálatomat Takácsiban, egy Pápa melletti faluban kezdtem, innen kerültem Sopronba. Akkor a városban még nagyon kisszámú református közösség élt. Ma a rendszerváltás után meginduló betelepülések folytán Sopronban és környékén mintegy másfél ezer református él. Nemcsak a rendszerváltás, hanem a lélekszám növekedése miatt is gyökeresen megváltozott a lelkipásztori munka külső feltételrendszere. Így ma munkatársaimmal együtt egy nagyon színes összetételű gyülekezetben tevékenykedem.
– Közel két évtizeden át volt a Pápai Református Teológiai Akadémia vezetője, rektora. Az ott végzett munkájáért is kapta a mostani kitüntetést. Milyen érzés volt átvenni a köztársasági elnök által adományozott díjat Balog Zoltán minisztertől, aki szintén református lelkész?
– Természetesen ilyenkor nyilván zavarban van az ember, mert senki sem azért végzi a munkáját, hogy egyszer majd díjat kapjon érte. Számomra és velem együtt sokak számára, már az is jutalom, hogy dolgozhatom. Mivel intézményvezetőként kaptam, egyúttal az a sejtés is megörvendeztet, hogy egy-egy ilyen magas elismerésből a Soproni Református Egyházközség és a Pápai Református Teológiai Akadémia közösségi munkájának helyeslése is kicsendül.
