– Szülőfalumban, Héregen kézilabdáztam; talán még tehetséges is voltam, mert 12 éves ko­romban felfigyelt rám Kaló Sándor 350-szeres magyar válogatott kézilabdázó, aki felkínálta a lehetőséget, hogy Tatabányán, bentlakásos iskolában folytassam a tanulmányaimat, ahol profi kézilabda-játékos válhat belőlem – mesélte sportos pályafutása kezdetét Török Zoltán. – Benne is lettem volna, de édesapám azt szerette volna, hogy legyek erdész, így kerültem középiskolába Sopronba, ahol testnevelő tanárunk, Fá­­bián „Buki” bácsi már nem a ké­­zilabdát, hanem a kosárlabdát preferálta. Aztán jött az egyetem, ahol a sportág már nem volt kérdés. A SMAFC kosarasaként legnagyobb sikerem az volt, hogy köszönhetően Ezer László edzőnek, játszottam az országos egyetemi és főiskolai bajnokság döntőjében – hangsúlyozta a kulturális és sportmenedzser, a közelmúltban hetedik magyar kupa és a 11. magyar bajnokságát nyerő Uniqa Sopron női kosárlabda klub ügyvezető igazgatója, aki több mint két évtizede meghatározó személyisége Sopron sportéletének. 

– Amióta az eszemet tudom, minket Balázzsal együtt körülvesz a kosárlabda, ott van a mindennapjainkban – kapcsolódott a beszélgetésbe az ELTE germanisztika szakán végzett Zsófi, aki jelenleg a Rado Kosárlabda SE és a Budaörsi DSE technikai vezetője. – Már az óvodában elkezdtem kosarazni, Galavics Edina volt az első edzőm, az volt a célkitűzésem, hogy egyszer én is profi játékos leszek. Juniorként többször is szerepeltem országos döntőben, de amikor kiderült, hogy a profi szinthez kevés a tehetségem, édesapám nyomdokaiba léptem.

– Engem viszonylag későn érintett meg a kosárlabda – vet­­te át a szót nővérétől Balázs, aki családban nemcsak a legmagasabb, de játékosként is ő a legsikeresebb, hisz három évvel ezelőtt pályára lépett az U20-as A csoportos Eb-n is. – Atletizáltam, triatlonoztam, mígnem Stánicz Ferenc tanár úr, persze Api inspirálására, bevitt a palánkok alá. Mi voltunk a Soproni Sportiskola első generációja, kétszer is játszottunk országos döntőt, majd a SMAFC-ban Vetési Imre lett az edzőm, lényegében neki köszönhetek a legtöbbet. Nagy veszteség, hogy már nem lehet közöttünk.