Dr. Ráczné dr. Schneider Ildikó aranyokleveles erdőmérnök az erdészeti technikumban érettségizett, majd felvételt nyert az Erdészeti és Faipai Egyetemre, ahol 1965-ben diplomázott. Szakmai pályafutása szorosan kapcsolódik egykori alma materéhez, hisz nyugdíjba vonulásáig csak ott dolgozott. Huszonnégy évig volt az Erdészeti Múzeum igazgatója. Ebben az évben több évtizedes, magas színvonalú szakmai munkája elismeréséül a köztársasági elnök a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki (erről lapunkban is beszámoltunk: Augusztus 20-i díjazottak, Soproni Téma, 2021. szeptember 1.).
– Apai felmenőim a 19. század közepén Alsó-Ausztriából mint kalapácsos kovácsok kerültek Erdélybe, egészen pontosan Óradnára (Rodna Veche), ahol éppen abban az időben volt felfutóban az aranybányászat, így nagy szükség volt szakemberekre – kezdte családja történetét dr. Ráczné dr. Schneider Ildikó. – Schneider Ferenc nagyapám egy szlovák leányzót vett feleségül, Svoboda Bertát, házasságukból négy fiú és egy lány született. A második világháború, mint annyi más családot, a miénket is szétzilálta. József nagybátyámról azt a hírt kaptuk, hogy elesett a fronton, jelképes sírja is volt Óradnán, majd sok-sok évvel később nagy öröm érte a családot, ugyanis egy véletlen folytán kiderült, hogy amerikai fogságba esett, és Amerikában él. Édesapám Szamossósmezőn kapott állást mint robbantómester. 1944-ben édesanyám három órát és egy vagont kapott, hogy legszükségesebb holmijainkat összepakolva a három gyerekkel együtt elhagyja az otthonát. Édesapámat időközben behívták a román hadseregbe, semmit nem tudtunk róla. Hat hétig egy vasúti vagon volt az otthonunk, átéltünk bombázásokat, keresztül-kasul jártuk az országot, végül egy tihanyi rokon fogadott be bennünket. Regényes a történet, hogyan talált végül egymásra a család, hisz nemcsak apám, hanem a két idősebb bátyám is katona volt, de a nagy világégés végén hiánytalanul megölelhettük egymást. A háború után apám a dudari bányában kapott állást, majd súlyos szilikózisa (a tüdő folyamatosan előrehaladó hegesedése – a szerk.) miatt, orvosi javaslatra kerültünk 1948-ban Sopronba.
– Édesanyám családtörténete igazi romantikus mese – folytatta Ildikó. – Nagyapám, az ópécskai Hegyesi György báró István fia beleszeretett a helyi molnár lányába, Tyeretyán Szidóniába, a nagyanyámba, emiatt a fiatalembert kitagadta a családja. Házasságukból nyolc gyerek született, nagyapám pedig a „báróságát” órásmesterségre cserélte, amit egyébként soha nem bánt meg. Mindezek kapcsán fülemben csengnek szüleim szavai: „Nem az a fontos, hogy honnan jöttünk, és kik a felmenőink, hanem az, hogy megbízható, tisztességes emberekként éljünk!”. Ehhez próbáltam mindig tartani magam.
Családi háttér: 1941-ben született az egykori Szolnok–Doboka vármegyei, ma Romániához tartozó Szamossósmezőn (Glod). Édesapja robbantómester volt, édesanyja pedig a háztartást vezette. Férje, dr. Rácz József okleveles erdőmérnök, a Soproni Egyetem nyugalmazott tanszékvezető egyetemi docense. Péter fiuk a Győr–Moson–Sopron Megyei Kormányhivatalban dolgozik.
