– Mezőberényi származásúak a felmenőim, nagyapám faesztergályos volt, valamikor a negyvenes években telepedtek le Sopronban – kezdte Sáli József. – 1956-ban hároméves voltam, amikor a szüleim a disszidens hullámmal együtt elindultak nyugatra, pontosabban elindultak volna, de a családi legendárium szerint ekkor a nagyapa fölkapott engem, és azt mondta: „Ti mehettek, de ez a kisfiú marad!”. Nélkülem persze a szüleim sem mentek el, így maradtunk. Édesapám éppen az elmúlt napokban lebontott, egykori laktanyaépületekben lévő Soproni Bútoripari Szövetkezetben dolgozott mint poliésztercsiszoló, én pedig már gyerekként imádtam fával foglalatoskodni, úgyhogy egy percig nem volt kérdés, hogy asztalos leszek. Kiváló mesterektől tanultam a műbútorasztalos szakmát, gondolok itt elsősorban Bellák Henrikre. Mind a mai napig sajnálom, hogy eltávolodtam a műbútor-asztalosságtól, és a végzést követően épületasztalosként folytatódott a szakmai pályafutásom. Ehhez kapcsolódóan az üveges és a parkettás szakmát is elsajátítottam. Előbb mellék-, majd főállásban voltam magánvállalkozó, és fokról fokra álltam át a parkettázásra.

– Egészen kis koromtól fogva központi helyet foglalt el az életemben a sport, már óvodában is karatéztam, gimnazistaként bekerültem a válogatottba is, így talán érthető, hogy a középiskolás évek alatt testnevelő tanárnak készültem – vette át a szót édesapjától Barna. – Az érettségit követően aztán egy váratlan fordulattal mégsem a TF-re jelentkeztem, hanem ötvös-aranyművesnek, amit el is végeztem, de nem leltem meg benne az örömömet. Mivel már gyerekkoromban ott sertepertéltem apu körül, mondhatom, hogy fokról fokra nőttem bele a parkettázásba, megtaláltam benne a szépséget, a kreativitást, különösen úgy, hogy elkezdtünk együtt dolgozni. Időközben letettem a hideg- és melegburkoló mestervizsgát, apuval pedig a kezdetektől fogva jól kiegészítjük egymást, mindegyikünknek megvannak a maga erősségei: apu igazi, klasszikus szakember, én pedig az utóbbi időben a kereskedelmet, illetve magát a céget menedzselem.