Fiatal pár néz vissza rám a néhol megsárgult szélű papírról. A nő és a férfi feje összeér, a virágcsokor eltakarja az esküvői ruhájukat. Határozottságot látok a szemekben, eltökéltséget és nagyon halvány derűt. Nincs kicsattanó mosoly, nincsenek villogó fogak, nincs míves háttér. Egyszerűség, tisztaság viszont van.

Ha ugyanennek a párnak megnézem egy 60 évvel később készült képét, akkor más érzések jönnek elő belőlem. A fejek vagy a vállak 2021-ben is összeértek. Látok elégedettséget és bánatot is az arcokon, megvívott (nyertes és vesztes) harcok nyomait.

De vajon a valóságot látom? Eszembe jutnak az első középiskolai magyartanárom szavai. Arról beszélt, hogy a fotó mindig csak egy pillanat lenyomata. Ha valaki felveszi a legszebb ruháját, fodrászhoz, sminkeshez megy, csodás háttér előtt bevilágítva lefotózzák, akkor azon a képen ő szerepel. De ő lesz azon a fotón is, amikor egy fárasztó nap után gyűrötten ül egy rendezetlen asztalnál, az orra hegyére száll egy légy, a gép pedig azt a fintort rögzíti, amikor az orra mozdításával el akarja riasztani. Ezen a képen is kétségtelenül ő látható. De melyik az igazi arca? Melyik fotó mutatja a valóságot? Lehetséges, hogy egyik sem?

Nézem a régi fényképet. Mást jelent nekem, mint a lányomnak. Ő két fiatalt lát a papíron, nem ismeri fel bennük a dédi mamát, aki a világ legjobb nokedlijét készítette, és a dédi papát sem, aki mindig szerelt valamit.

Mást mondanak nekünk a képek. Nem is baj, ha nem a valóságot. Épp elég, ha megidéznek régi élményeket, érzéseket, hangokat, ízeket. El tudunk utazni velük a múltba, újra együtt lehetünk a valóságban már máshol pihenőkkel. Üzennek nekünk, utat mutatnak, talán segítenek eligazodni a világ útvesztőiben.

Nézem tovább a régi fényképet…