Soproni Téma

Ingyenes közösségi hetilap  

Jegyzet

Az út maga

| Huszár Judit | Városi hírek

Tegnap újra megnéztem Simonyi Balázs Ultra című filmjét. Kétszer már láttam, de nem tudok vele betelni. És ahogy egyre többször nézem, úgy sírok is rajta egyre többet. Szentimentálisabb lettem az elmúlt években? Lehet. Vagy csak jobban megérintenek a történetek, jobban át tudom élni őket, több párhuzamot fedezek fel a saját életem és más sorsok között? Ez is egy lehetséges válasz.

Ismerik az Ultrát? Öt emberről szól, akik elindulnak ugyanazon az úton. Athénból Spártába. A 246 kilométert viszont nem autóval, nem motorral, még csak nem is biciklivel teszik meg, hanem futva. Már aki megteszi... De miért vállalkoznak emberek ilyen őrültségre? Merülhet fel a (jogos) kérdés az olvasóban. Mindenkinek más az oka: van, aki a gyermeke elvesztését szeretné feldolgozni, van, aki bizonyítana országnak-világnak. De miért kell ehhez ennyit futni? Ez is jó kérdés. Van futókörökben egy válasz rá: minél távolabb futsz, annál közelebb kerülsz magadhoz. A végén pedig ott a cél: Spártában várja a futókat Leónidasz király szobra és a babérkoszorú. De mi a helyzet azzal, aki nem ér célba? Aki nem tudja megérinteni Leónidasz lábát?

Talán nem haragszanak meg, ha annyit elárulok: az Ultra egyik főszereplője, Szabó Béla nem ér célba. A filmben ő nem is a „hagyományos” versenyen indul, mert ott már ötször elbukott, hanem egy privát Spartathlont fut. De a vége előtt 20 kilométerrel ismét feladni kényszerül. A filmet 2015-ben forgatták, azóta Szabó Béla még háromszor ott volt a Spartathlonon. És nem sikerült egyszer sem célba érnie. Minden évben izgatottan várom szeptember utolsó hétvégéjét és leginkább azért, hogy Bélának szurkoljak. Soha nem találkoztunk személyesen, de a film alapján úgy látom, hogy ő az a „kisember”, aki mert nagyot álmodni. Aki a fejébe vette, hogy eljut Spártába és a kudarcok ellenére sem akar lemondani erről. Realista beállítottságú barátnőm szerint Szabó Bélának be kellene már látnia, hogy ez nem megy, és feladni. De mi lesz vele, ha többet nem indul a Spartathlonon?

Szerintem fontos, hogy az ember tudja teljesíteni a saját maga által meghatározott célokat, és boldog az, aki mer álmodni, majd az álmából valóságot teremt. Ha Szabó Béla meg tud elégedni azzal, hogy idén eljutott a szerpentin tetejére, és nincs hiányérzete, akkor ő célba ért. Ha viszont Szabó Béla nem bír elszakadni attól a gondolattól, hogy meg akar érkezni Spártába, akkor újra útra kell kelnie. Szoktuk mondani: az út maga a cél. És ha ez Spártába vezet, akkor Spártáig kell futni. Ha „csak” Győrig, akkor Győrig. Ha pedig itt kanyarog a Tűztorony közelében, akkor itt kell megtennünk. Valószínűleg menthetetlenül romantikus vagyok: őszintén remélem, hogy Szabó Béla elindul kilencedszer is a versenyen, és ezúttal eljut Leónidaszhoz. Lélekben ott leszünk vele mi is... 

Kapcsolódó cikkek