A Kőhidaként vagy Sopronkőhidaként (németül Steinambrückl) ismert városrészben a régészek egy IX. századi Karoling korabeli temetőt tártak fel, mégsem erről a legismertebb a településrész. A XIX. század utolsó évtizedeiben megnőtt az „igény” Magyarországon a fegyházakra. Ennek két oka is volt: egyrészt az első magyar büntetőjogi törvénykönyv, a Csemegi-kódex 1878-ban elrendelte, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben a fegyházbüntetéssel sújtott egyéneket fegyházba kell szállítani. Másrészt a XIX. század utolsó harmadában megnőtt a vagyon elleni bűncselekmények száma. A visszaesőket pedig gyakrabban ítélték fegyházban végrehajtandó szabadságvesztésre. A kormányzat a Dunántúltól várt egy új fegyház építésére szóló ajánlatot.

A választás végül Sopronra, pontosabban a kőhidai cukorgyárra esett. A gyár, amely tulajdonosainak már régen nem hozott profitot, úgyis Petőházára költözött, az épület kialakítása pedig kiválóan megfelelt egy új büntetés-végrehajtási intézetnek. Az átadás 1886-ban volt, az új intézményt rövid időn belül bemutatták a sajtó munkatársainak. A meghívottak körében kialakult az a vélemény, hogy „...az újabb kori építészetnek valódi remeke ugyan, mindazáltal meg vagyunk győződve, hogy a méltó bámulat tárgyát képező építmény nem lesz soha a boldogság tanyája.”.

A fegyőröknek és a hivatalnokoknak a századfordulóra 97 lakást építettek a településrészen, de elkészült az iskola és a templom is. Ezek az épületek adták a magját és az alapját a városrésznek.

Az írás elkészítésben közreműködött dr. Krisch András, a Soproni Evangélikus Gyűjtemények vezetője.