– Ő nagybetűs Ember volt, akiről bár huszonöt éve már nincs köztünk, mégsem tudok meghatódás nélkül beszélni – meséli dr. Varga Mária, aki apaként tekintett dr. Németh Alajosra, aki édesanyja testvére volt. – A legnagyobb borzalmakban is derűs maradt, mindig segített, elfogadta mások problémáit, és mindig a megoldást kereste. Olyan útravalót, olyan értékeket kaptam tőle, ami mind a mai napig meghatározza az utamat, a gondolkodásmódomat, az élethez való hozzáállásomat.  

Dr. Németh Alajos bátyját követte a papi hivatásban. Embersége, lelki nagysága a második világháború alatt tejesedett ki: az 1944. december 6-i, rengeteg áldozatot követő bombatámadást követően, amikor Sopron rommá vált, rendületlenül végezte a munkáját. A sebesülteket oltalmazta, talicskán vitt élelmet a rászorulóknak, saját maga is segédkezett a holtak elszállításában, és naponta adta meg a végső tisztességet az elhunytaknak. Közben minden fontos mozzanatát feljegyezte ezeknek az időknek, elkészítette a soproni háborús halottak névjegyzékét. Később ezt az időszakot örökítette meg a híressé vált, Sopron könnyes-véres dátumai című művében. 1948 nyarán az ÁVH dr. Németh Alajos hittanárt is letartóztatta. Huszonegy hónapot töltött internálótáborokban, szabadulása után még sokáig rendőri felügyelet alatt tartották, s egy ideig hittanári állásától is megfosztották. Az átélt nehézségek nem törték meg, tette továbbra is azt, amiben hitt: szolgált, segített, mindenkit meghallgatott. 1974-ben vonult nyugállományba, de nyugdíjasként is ellátta a soproni orsolyita templom igazgatását 1991-ig. Közben pedig emlékirataiból megírta a háborús évek borzalmait, illetve a Sóhajok palotája című könyvét is, amely a sopronkőhidai fegyház történetét mutatja be.

– Nagyon szerették a hívek, ez derült ki egy pár évvel ezelőtti találkozón – idézte fel dr. Varga Mária. – Egykori orsolyás diákok jöttek el a világ minden pontjáról: Amerikából, Hollandiából, Németországból Sopronba, egy emlékeket idéző összejövetelre. Én köszöntöttem a résztvevőket, és amikor kiderült, hogy az unokahúga vagyok, mindenki meghatódott, és számtalan csodaszép emlék került elő a nagybátyámról. Kiemelték, hogy bármikor lehetett hozzá fordulni, mindenkinek választ, vigaszt, szeretetet nyújtott. A másik, amire sokan emlékeztek, hogy milyen szép ember volt – mosolyodik el az unokahúg. – Magas volt, vékony, jó vágású, az állandó derűvel az arcán. Bárhova ment, nem lehetett nem észrevenni.

Nyolcvankilenc éves korában hunyt el, még az utolsó pillanatban is alkotott, napi két órát tanulta az angol és a német nyelvet, és meghallgatott mindenkit, akik felkereste, hogy lelki vigaszt nyújtson.