Mások idővel eltűnnek a ködben. Kutatni, keresni kell emlékeink labirintusában, hogy ismét rájuk találjunk. Mélyen vannak. Talán túl mélyen is?

A minap eszembe jutott egy mélységesen mélyre ásott emlék. Egy lányról, aki egykor a barátnőm volt. Akkoriban, azt hiszem, az egyetlen. Világos vörös haja volt, széles szája, és négy neve. Én Katinak szólítottam. Hófehér volt a bőre, mint a világos hajú emberek többségének, és szeplők tarkították. Most, hogy mélyre nézek, látom magam előtt a kezét. Irigyeltem, mert nekem egyetlen szeplőm sem volt. És hasonlítani szerettem volna rá, mert mindig bátornak tűnt. Ő még a felnőttektől sem félt! Én bezzeg…

Aztán egyszer eltűnt egy játék. Meg még egy. A szobámban volt, ahol rajtam kívül csak ő járt. Anya szerint ellopta. Milyen furcsa leírni, hogy anya. Körülbelül 12 évig hívtam így, talán az első leírt szavam is ez volt. Aztán ahogy kamaszodtam, anyu lett. Nem örült neki, amit már pár éve pontosan értek. Mennyivel szebb, hogy anya! Szóval anya szerint Kati vitte el a játékokat, és többször is hazudott. Teljesen kétségbeestem. Anyának mindig igaza volt, de Kati volt a legjobb barátnőm. Az egyetlen. Nem lehet, hogy ő hazudik és lop! Vagy mégis? A kétely falakat húz. Ha a bizalom meginog, két embert egy világ választ el.

Elmúlt a nyár. Kati másik iskolába került. Aztán másik városba, és másik országba. Férjhez ment, gyermekei születtek – három is. A közösségi oldalon egymásra akadtunk. Már egy ideje terveztem, hogy írok neki, amikor láttam a gyászjelentéseket. 35 sem volt…

Soha nem tudtam megkérdezni, hogy ő vitte-e el a játékokat. Soha nem tudtam meg, hogy tényleg a barátnője voltam-e. Kati válaszok nélkül ment el. Így pedig megbocsátani sincs kinek… Talán már nincs is mit.