Végre kisütött a nap, már éreztem a szélben a tavasz illatát, a madarak csiripeltek, gyerekek szaladgáltak. Én is felszabadult lettem. Remélem, ismerik Önök is azt az érzést, amikor az ember olyan könnyed, és mindenféle alapos mérlegelés, helyzetelemzés nélkül ösztönösen cselekszik. Pont úgy, mint a gyerekek. Az autó még távol volt, szinte a tér másik sarkán. Az én kocsim pedig szemben. Nem gondolkodtam, átszaladtam az úton. Tudom, szabálytalan voltam, senki ne kövesse a példámat! De azt hiszem, ilyen szabálytalanságokat néha elkövet mindenki… Furcsa volt, hogy az autó egyre gyorsabban jött felém, szemmel láthatóan rálépett a gázra a sofőr. Persze, még így is bőven átértem. Amikor már közel volt, akkor lehúzta a maszkját a középkorú férfi, és erősen artikulálva a felmenőimet szidta. Majd visszahúzta a maszkot és továbbrobogott. Először fel sem fogtam, hogy mi volt ez, aztán egy kicsit letört. Igen, szabálytalankodtam. De nem gondoltam, hogy ezzel ennyire felbosszantok valakit. Hogy ilyen indulatokat kavar egy úton átfutás. Sajnos mostanában azt tapasztalom, hogy ez nem egyedi eset… Egyre türelmetlenebbek az emberek. Jól látszik ez, ha autóban ülünk. Nem kell nagyot hibázni, elég egy pillanatnyi elmélázás a pirosnál vagy egy körforgalomnál, már meg is szólal a dudazenekar. Gyakran lobognak az öklök, a lehúzott ablakokon kihallatszik a káromkodás. Holott ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor azért beláthatjuk, hogy mi sem vagyunk makulátlanok.

A másik ilyen indulatlevezető terep a legnépszerűbb közösségi oldal. Néha elkövetem azt a hibát, hogy elolvasom a cikkekhez írt kommenteket… Lesújtó, hogy csak azért, mert valamiről nem egyezik a véleményük, két–három üzenetváltás után odáig jutnak emberek, hogy verbálisan elföldelik egymást. Ismeretlenül. Azt hiszem, talán ez a titka. De mi van akkor, ha az ismeretlen profilról vagy az útról letolt autósról másnap kiderül, hogy például a gyerekünk tanító nénije? Vagy mondjuk, a kórházban ő veszi le tőlünk a vért? Elég kellemetlen lenne, ugye?

Tudom, senkinek nem volt könnyű az elmúlt egy év. Sok tragédia sújtott minket, féltünk a vírustól, attól, hogy veszélybe kerül a megélhetésünk, féltettük a szüleinket és a gyermekeinket. De talán már látszik a fény az alagút végén. Jó volna most egy utolsó nagy lendületet venni, és kicsit pozitívabban szemlélni az eseményeket. Kicsit türelmesebbnek lenni, és nem a másik hibáira, hanem erényeire koncentrálni. Arra, ami jó és arra, ami jóvátehető. Azt hiszem, nem késő. Az igazi tavasz még csak most kezdődik…