(1.) Sopronban sétálgatva sokakat elkap a régi idők hangulata. A történelmi belváros és Sopron miliője megannyi látogatót vonz az év minden szakában. Az életérzéshez mindenképp hozzátartozik a soproniak híres vendégszeretete és a pincészetek által kínált finom borok.

Városunk és a bor történelme évezredek óta összefonódik. – A soproni belvárosi pincék a feljegyzések szerint középkori eredetűek. A gazdanegyedben találhatóak újkoriak, ezeket az 1600-as és az 1700-as években alakították ki – kezdte dr. Krisch András, a Soproni Evangélikus Gyűjtemények vezetője, a téma kutatója. – Számszerűleg nehéz lenne megmondani, hány pince található a soproni házak alatt.

A török és kuruc háborúk idején kifejezetten fontos volt, hogy a bort – mint a vidék folyékony aranyát – biztonságba helyezzék. – Ezért a szőlősgazdák behozták azt a város falain belülre, és házaik pincéibe tették át a borkészítés folyamatait. A soproni szőlősgazdák által lakott negyedekben, utcákban kisebb-nagyobb pincék találhatóak.

A cégéres kimérésekben – a Buschenschankokban – a poncichterek saját boraikat árulhatták. A Buschenschankok különböző „jelképekkel” mutatták, hogy milyen borok kaphatóak náluk. A piros szalag a vörös bort jelölte, ahol fehér szalagot lengetett a szél, ott ugyanilyen volt a bor színe. Amelyik ház homlokzatán szalmakereszt lógott, ott óbort is fogyaszthatott a vevő. A kihelyezett palackkal jelölt kimérésekből haza is vihették a nedűket. Sok pince máig őrzi ezeket a jelzéseket.

A kimérések szigorúan szabályzott rendszer szerint működhettek: a gazdák nem tarthattak egész esztendőben nyitva – évente két–három alkalommal egy–két héten át értékesíthették boraikat. Így előbb-utóbb minden borkimérés sorra került, és mindenki eladhatta a termését. – A rendszer 1946 nyaráig létezett. Hogy pontosan mikortól nyitottak meg az első Buschen­schankok Sopronban, azt nem lehet megmondani, de Lackner Kristóf polgármestersége (az 1600-as évek első fele – a szerk.) idején már voltak erre szabályozások – hangsúlyozta a történész.

Sopron és a kékfrankos neve mára összeforrt, de évszázadokkal ezelőtt városunk borvidéke kifejezetten a fehér fajtákra „szakosodott” – a vörös nedűk térnyerése az 1800-as évek végére tehető. – Az 1600-as években a sziléziai kereskedők soproni fehér borokat exportáltak Sziléziába és Lengyelországba. Az ára – ami mindig meghatározza a minőséget – gyakorlatilag a tokajiéval vetekedett. Mondhatjuk, hogy Tokaj mellett az élmezőnybe tartoztak a soproni borok is – zárta Krisch András. (Folytatjuk.)

Poncichter (Bohnenzüchter – babtermelő): A soproni szőlőműveseket hívják így. Az elnevezés nem hivatalos, és valószínűleg az 1900-as évek körül használták először.

„Gyógybor”: 1566-ban a városi tanácsnak létezett egy rendelete, mely szerint a városháza alatt levő borospincében egy jó minőségű bort mindig csapon kellett tartani. Ebből a betegeknek és a terhes asszonyoknak mértek ki alkalmanként egy-egy pohárral.

Soproni édes fehér: Feljegyzések bizonyítják, hogy 1633-ban a bécsi királyné gyomorbántalmaira soproni édes fehér bort vittek a császári udvarba az addig használt spanyol borok helyett, melyek nem enyhítették panaszait.