A szerb teniszezőtől a repülőtéren megvonták vízumát, és egy karanténhotelben helyezték el. Az indok: Djokovics nincs beoltva a koronavírus ellen, és orvosi igazolást sem tudott bemutatni, hogy esetleg egészségügyi okok miatt nem vette fel az oltást. Az incidens diplomáciai vihart is kavart, ráadásul Belgrádban, de Melbourne-ben is voltak tüntetések a játékos mellett. A két miniszterelnök is egyeztetett.

Most tekintsünk el attól, hogy a verseny szervezői annak ellenére hívták meg Djokovicsot, hogy tudták, nem vette fel az oltást, de – a jelek szerint – mégsem egyeztettek a hatóságokkal. A szerb versenyző pedig annak tudatában érkezett meg Ausztráliába, hogy kivételes bánásmódban részesül, és elindulhat a versenyen. Nos, nem így történt, Victoria állam hatóságai nem tettek vele sem kivételt, éppúgy, mint senki mással. És ez az a pont, ahol elválik egymástól (vagy éppen összekapcsolódik?) a sport és a politika abban az értelemben, hogy egy ország jogosult-e meghatározni, hogy kik és milyen feltételekkel léphetik át határát. Sokan nem értették, hogy a teniszező miért ragaszkodik ahhoz, hogy vele kivételt tegyenek. Miért fordult ügyvédei révén bírósághoz? Miért nem vette a kalapját (teniszütőjét), és ült fel az első gépre? Aztán, ha úgy érzi, becsapták a szervezők, akkor próbáljon velük szemben eljárni. Nos, a választ a szövetségi bíróság adta meg, mert Djokovics nem nyugodott bele, hogy visszavonták a vízumát, és nem vehet részt a versenyen. A döntés a teniszezőnek kedvezett, mert a bíróság ítéletében a hírügynökségek szerint kimondta: „Egy professzor és egy szakképzett orvos felmentést biztosított a kérelmezőnek, amelyet egy független szakértői testület adott meg. Ez a dokumentum a kezében volt. Mi mást tehetett volna még?”. Djokovics tehát „jóhiszeműen” érkezett Ausztráliába. A történet itt azonban nem ért véget. Ezúttal a bevándorlásügyi miniszter vonta vissza a versenyző vízumát érvényt szerezve a hatályos rendelkezéseknek. Erre Djokovics újra fellebbezett, a bíróság pedig ezúttal már jogerősen utasította el kérelmét. A tényekhez tartozik, hogy az oltatlan teniszező beismerte, hogy megtévesztették a hatóságokat, ugyanis „tévedésből” rosszul válaszoltak arra a kérdésre, hogy a megérkezése előtti 14 napon belül volt-e más országban is. (Volt, mégpedig Spanyolországban. Csak valahogy kiment a fejükből…)

Az ügy persze túlmutat a konkrét történéseken, és világszerte számos kérdést felvet. Miért kerülnek, kerülhetnek kivételezett helyzetbe néhányan, még ha oly kivételes egyéniségek is, szemben egy átlagpolgárral? Eldöntheti-e egy ország, hogy kit (és kit nem) enged be országába? Az egészségügyi (vész)helyzetet felülírhatja-e bármi más, például egy sportesemény? Kötelezővé tehető-e az oltás a többség érdekében, vagy mindent visz az egyén önrendelkezési joga? És még sorolhatnám a kérdéseket. Tudom, a döntéshozóknak ezer meg egy szempontot kell figyelembe venniük, s különböző érdekek között kell egyensúlyozniuk. Nehéz, nagyon nehéz helyzetben vannak.

Tudják, a kecske és a káposzta esete…