Közeledik a ballagás. Felvillan egy jelenet a messzi múltból: matrózblúzban átlépünk a barátnőmmel a Széchenyi István Gimnázium nyikorgó, erezett, öles kapuján. Kiérünk a macskaköves utcára, és elemi erővel kapaszkodunk egymásba. Akkor és ott kiszakadva térből, időből megélhettük a búcsúzás pillanatait… Újra hallom, ahogy zeng a „Gaudeamus igitur” a folyosókon, osztálytermekben, és érzem a mindent betöltő orgonaillatot. Látom, ahogy vonulunk, miközben felfedezzük tanáraink szemében a meghatódottságot, és azt a fajta cinkosságot, ami a szerenád éjszakáin alakult ki közöttünk, amikor életünkben először jófajta borral koccintottak velünk, jelezve: már a felnőttek közé sorolnak minket, végzősöket. Tudtuk, hogy két nap múlva életünk addigi legnagyobb megmérettetése előtt állunk, de a ballagás során a szorongást elengedtük. Csak a búcsúzásnak éltünk, annak a búcsúzásnak, amely három évtizeddel később is éles képként jelenik meg bennünk, és amit minden osztálytalálkozón felelevenítünk.

Közeledik a lányom ballagása. Vajon neki mi fog felvillanni a búcsúzás napjáról? Arról a napról, amire sok-sok éve készült? Nem az, amire annyira vágyott, hogy május elsején délelőtt ő is átlépi azt a nyikorgó, erezett, öles kaput édesanyjához hasonlóan a Széchenyiben, fennhangon énekli az orgonaillatban a „Gaudeamus igiturt”, miközben társait karolva búcsúzik az alma matertől. Ehelyett egy szürreális jelenetet idéznek majd fel az osztálytalálkozókon: reggel felkelnek, és ahogy az elmúlt hónapokban minden nap, bekapcsolják a gépet, és álmos szemekkel várják a virtuális ballagást. Abban biztos vagyok, hogy tanáraik majd meglepik őket, mert a széchenyis tanárok nem hagyják cserben a diákokat, és az is biztos, hogy ez amolyan könnyezős–megható búcsú lesz. Mégis egészen más, lezáratlan, hiányérzetekkel teli. Pontosan olyan, mint amilyen volt az elmúlt egy évünk. A járvány nemcsak az egészségünket vette célba, de konokul rombolta az emberi kapcsolatainkat, a pszichénket, a biztonságérzetünket. Gondolhatnák, hogy a most ballagók csupán ebből köthetnek majd batyujukba útravalót. De az idei végzősök ennél jóval értékesebb „csomaggal” búcsúzhatnak.

Megtanulták az elmúlt hónapokban, hogy a rugalmasság minden téren, de főleg lelki szempontból, milyen nagy kincs. Tartalmas leckét kaptak az önállóságból, a felelősségvállalásból. Megízlelték az elengedni tudás képességét, ami bizonyos esetekben nagyon fontos erőforrás. A legfontosabb pedig: érezhették, hogy bármi is történjen, nincsenek egyedül. Hétfőn pedig egy ország biztatja gondolatban a vírushelyzet második érettségiző évfolyamát: „Higgyétek el, minden rendben lesz! Bízzatok magatokban, mert mi feltétel nélkül bízunk bennetek!”.