– A Vasasban a megyei első osztályban játszottam, tizenöt évesen korengedménnyel szerepelhettem az első csapatban – emlékezett Pénzes Mihály. – Velem együtt a Vasasban játszott az öcsém is, aki szintén tehetséges volt. A soproni határőrséghez vonultam be huszonhét hónapos sorkatonai szolgálatra, majd a leszerelésem után, 1971-ben leigazolt a Rába ETO. Még ez év nyarán bemutatkoztam az NB I-es csapatban, így egyszerre öt osztályt léptem előre. Az első élvonalbeli meccsemet Egerben játszottam, és az én gólommal lett 1–1 az eredmény. Összesen majdnem kétszáz mérkőzésen szerepeltem az első osztályban, s abban az évben hagytam abba a játékot, amikor Verebes József Győrbe jött.

Legszebb sikereit a hetvenes évek közepén, Farsang Ferenc edzősége idején érte el, amikor az ETO-val bronzérmet szerzett az NB I-ben, és közben magára ölthette a magyar címeres mezt is. Jobbszélsőként fontos gólokat szerzett az 1973/74-es utánpótlás Európa-bajnoki sorozatban.

– A csoportmérkőzések után a nyolc között Hollandiával játszottunk – tette hozzá a válogatott. – A kinti vereség után Békéscsabán volt a visszavágó. Én rúgtam a harmadik gólunkat, amivel továbbjutottunk. Következett a Szovjetunió elleni párharc. Harkovban 2–0-ra kikaptunk, majd Kazincbarcikán a 83. percig 1–0-ra vezettünk, amikor lőttem egy hatalmas gólt. Hosszabbítás után tizenegyesekkel legyőztük a nagyszerű szovjeteket. A döntőben az NDK ellen mindkét meccset a kispadon ültem végig. Ellenük már az A válogatott lépett pályára az utánpótlás helyett. Hiába voltak a korábbi érdemek, másokkal együtt én is a kispadról néztem a döntőt. A szervezők csak a kezdőcsapat tizenegy tagját illették éremmel. Évtizedeken át bántott a dolog, hogy így jártam, ezért aztán duplán boldoggá tett, hogy a barátaim jóvoltából a 60. születésnapomra megkaptam az aranyérem élethű mását. Úgy tudom, az állami pénzverde nem vállalta a legyártását, a barátaim ezért egy győri aranyműveshez fordultak. Az első alkalommal azonban a medál egyik oldalán látható francia nyelvű feliratba betűhiba került, ezért újra kellett önteni az egészet. Az Európai Labdarúgó Szövetség engedélyével az eredetivel megegyező medállal lettem gazdagabb. Az utánpótlás Európa-bajnokságon viselt címeres mezemet még most is őrzöm. A nagyválogatottba először Bozsik József hívott be, a Práterben Ausztriával játszottunk, én pedig kispados voltam. Noha Fekete sérülten szerepelt ezen a meccsen, mégsem cseréltek be. Luxemburgban aztán kezdő voltam az Eb-selejtezőn, Walesben pedig ismét tartaléknak jelöltek. Mindez már Moór Ede kapitánysága alatt történt, később pedig már nem hívtak meg, így egyszeres válogatottnak mondhatom magam.

Az egykori csatár, aki napjainkban a 73. évét tapossa, később sokszor játszott a magyar öregfiúk-válogatottban, egy ideje pedig az ETO-legendákat irányítja.