– A szőlészet–borászat szeretete és tisztelete, mint annyi más családban, nálunk is apáról fiúra szállt – mondta el Jandl Kálmán. – A családi krónika szerint a Jandl Mihály ükapám a 18. század végén már szőlővel foglalkozott, az általa használt eszközök, felszerelések egy része egészen a Halász utcai családi fészek 1945-ben történt elvesztéséig használatban volt, őrizte őket a család.

Mivel a mai Petőfi -iskola helyén lévő egykori kaszárnyában katonáskodott Petőfi Sándor, a „zöld hajtókás, sárga pitykés közlegény”, így feltételezhetően ő is betért egyszer-egyszer a Jandl-féle Bushenschankba. Nagyapám kiváló iparos volt, tetőfedő, a soproni és a környékbéli templomok az ő keze nyomát viselik, édesapám pedig akkori szóhasználattal élve könyökvédős hivatalnokként dolgozott a városi adóhivatalban, de a szőlő szent és sérthetetlen volt, vitték tovább a családi tradíciót, mint ahogy én is. Eredetileg gépészmérnöknek készültem, hogy végülis miért nem az lettem, hanem szőlész–borász, az már egy másik történet. A szőlővel, a borral való foglalatoskodást soha nem tekintettem csupán munkának, ez számomra mindig is elhivatottságot, életformát jelentett, és nem utolsó sorban őszinte tisztelgést az ősök munkássága és emléke előtt.

– Talán már az is családi tradíció, hogy pályamódosítással leszünk borászok – tette hozzá mosolyogva Jandl Arnold, aki kitanulta a műbútorasztalos szakmát, de mint mondta nem sok forgács hullott a keze nyomán.

– Édesapám mellett már gyerekként ott tébláboltam a szőlőben, a pincében, vártam a szüretet, ami igazi ünnep volt számomra, később pedig, ahol tudtam, segítettem is neki, mert egyszerűen szerettem ezt a miliőt, nem beszélve arról, hogy egyre jobban érdekelt, hogyan lesz egy gyümölcsből, a sok-sok szőlőszemből egy csodálatos, fantasztikus ital: a bor! Sokat köszönhetek az édesapámnak, aki lényegében megalapozta és egyúttal irányt is adott a családi pincészetünknek. Filozófiánk egy mondatban összefoglalható: csak a megalkuvás nélküli minőségre törekvés az egyedül járható út!