– A szüleim üzletemberek voltak, a családunké volt Jánosházán a Korona Szálló. Hárman voltunk testvérek, mindnyájan továbbtanultunk – meséli Szalay Árpádné Baráth Mária Terézia. – Édesanyám nagyon szerette volna, ha tanítónő leszek. Így mondhatom, hogy az ő biztatására választottam a hivatásom, sőt az is az ő ötlete volt, hogy a jó hírű soproni orsolyitáknál tanuljak.

A magyar rádió még a német csapatok sztálingrádi sikereiről számolt be, a 2. magyar hadsereg pedig már elfoglalta állásait a Don térségében, amikor Mária néni 1942-ben beiratkozott a soproni Szent Orsolya-rendi Római Katolikus Népiskolai Tanítóképző Intézetbe.

– Sopronban ekkor még béke volt, de a háború már ott élt a mindennapjainkban, hogy aztán 1944 decemberében mi is megtapasztaljuk a rémségeket – mesélte Mária néni.

– Sopront súlyos bombatámadás érte, az iskolánk egy része hadikórházzá vált, hol volt tanítás, hol nem, az internátus ablakai betörtek, az üveg helyére papundekli került, és mindehhez járult a nagy hideg, nekem a lábaim is elfagytak a fűtetlen hálóban.

Mária néninek Soror Barta Jolanta magyar–történelem szakos tanár volt az osztályfőnöke, aki a többi nővérhez hasonlóan kiváló, de egyúttal rendkívül szigorú pedagógus volt.

– A városba nem mehettünk ki, de még az ablakon sem volt szabad kinézni, a szülők is csak egy hónapban egyszer jöhettek hozzánk látogatóba, mi pedig a tanévben először karácsonykor mehettünk haza – idézte fel az iskolai éveket Szalay Árpádné.

Mária néni 1947 júniusában kapta kézhez tanítói oklevelét, ezután először egy évig Jánosházán helyettesített. – Fizetséget nem kaptam, ez az egy év a nyugdíjamba sem számított be. Hamarosan férjhez mentem, majd Sopronba költöztünk, és megszületett Enikő lányom. Az első hivatalos munkahelyem a Mátyás király utcai leányiskolában volt, majd a Deák téri iskolában helyezkedtem el, majd közel három évtized után onnan is mentem nyugdíjba. Mária néninek sok-sok tanítványa él ma is Sopronban, akik lépten-nyomon köszönnek, autóból integetnek neki, ahogy mondja: körülveszi őt mindenütt a szeretet.

– Itthon is, és az utcán is érzem ezt. Sokat vagyok Enikő lányoméknál, aki szintén pedagógus lett. A tévét pedig csak akkor nézem, ha teniszt vagy focit közvetít: különösen a Barcelona meccseit szeretem.