Vránich Rozália Sopronban végezte általános iskoláit, Mende Gusztáv festőművésznél tanult rajzolni, majd Budapesten, a ruhaipari technikumban érettségizett, ezt követően nyert felvételt az Iparművészeti Főiskolára, ahol 1968-ban vette át ruhatervező iparművész diplomáját. Három évtizeden keresztül volt a Soproni Ruhagyár vezető ruhatervezője, tagja többek között a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Soproni Képzőművészeti Társaságnak. Alkotásaival, ruhaterveivel több rangos kiállításon is szerepelt, számos szakmai díja közül kiemelendő az Aranygyűszű pályázat különdíja és a Formatervezési nívódíj. Jelenleg viselettörténeti babákat készít és ezekkel bemutatókat tart.

– Őseink feltételezhetően Dalmáciából származnak, Split közelében van is egy Vrani nevű kis falu, onnan települtek a felmenőim, apám nagyszülei a mai Burgenlandba, egészen pontosan Vulkapordányba – mondta el Vránich Rozália. – Vránich István nagyapám tanáremberként a bőnyrétalapi iskolának volt az igazgatója, édesapám is ebben a Bakony-ér melletti kis faluban született, majd később Győrbe költöztek, így ő már ott érettségizett, a bencéseknél. Orvosi tanulmányait apám Bécsben és Budapesten végezte, majd a diplomája megszerzését követően a győri kórházban dolgozott szülész–nőgyógyászként, de volt szakvizsgája ideggyógyászatból, sebészetből és gyermekgyógyászatból is.

– Édesanyám süttöri származású volt, anyai nagyapám, vitéz Takács Elek kőművesmester az érdemeit még az első világháború olasz frontján szerezte, amiért ezüst érdemérmet is kapott – folytatta Vránich Rozália. – Kiválóan rajzolt, talán tőle örököltem ezt a képességet. Szüleim a háborús években házasodtak össze, a süttöri Szent András-templomban volt az esküvőjük, majd nem sokkal később az időközben visszacsatolt Bácskában, a Duna bal partján fekvő Apatinban kapott apám állást, ahol szerették, nagy tiszteletnek örvendett.

Édesapám több nyelven is kiválóan beszélt, többek között horvátul is, így amikor odaértek az orosz csapatok, tudott velük kommunikálni. Ennek köszönhetjük az életünket, ugyanis az egyik orosz tiszt figyelmeztette szüleimet, hogy nagyon gyorsan pakoljanak össze, és menjenek el onnan, mielőtt még ideérnének Tito partizánjai, akik aztán néhány héttel később valóban meg is érkeztek, és máig nem feledett szörnyű vérengzést rendeztek a városban és a környékén. Rövid ideig Süttörön laktunk, onnan járt be apám a győri kórházba dolgozni, majd Sopronba költöztünk, a Mátyás király utcába, ott volt édesapám magánrendelője is, az SZTK-ban pedig onkológusként, illetve sebészként dolgozott.

– Néhány vargabetűvel ugyan, de lényegében oda tért vissza a Vránich család, ahonnan elindult, hisz Vulkapordány csak egy nagyobb ugrásnyira van Soprontól, ahol két évszázaddal ezelőtt a dédszüleim is otthonra leltek – zárta Vránich Rozália.

Családi háttér

1944-ben született a vajdasági Zomborban. Édesapja szülész–nőgyógyász szakorvos volt, édesanyja pedig fogtechnikus.