Sőt, ha néhanapján kicsúszik a kilincs a kezemből, attól tartok, hogy az egész Kurucdomb hallja. Ilyenkor általában felriadok a reggeli vagy kora délutáni mélázásból. Hajlamos vagyok ugyanis belefeledkezni a panorámába. Minden egyes napon.

Emlékszem, amikor először sétáltunk kézen fogva a macskaköves Rozália úton, és felpillantottunk az ovi lépcsőjének tetejéről. – Az tényleg a Tűztorony? – kérdezte az akkor alig hároméves lányom. – Hát persze! – válaszoltam. És gyönyörködtünk a tornyokban. Meg az udvari lépcső tetejéről a Szent Mihály-templomban is. A felújításakor jól látszottak innen az állványok, a rekonstrukció kényszerű ruhái. Aztán levetette azokat, és ismét megmutatta monumentális falait.

Lehet, hogy már írtam valamelyik jegyzetemben, hogy én nem szerettem óvodába járni. Hiába volt konyhás néni a nagymamám, és hozott nekünk mindig plusz teát és fánkot, nem éreztem soha otthonosan magam. Hiába nyertem meg a futóversenyt, ellöktek utána, és azt mondták, hogy csaltam. Csúfoltak, ha túl szépen rajzoltam, de akkor is, ha éppen nem vettem részt valamiben. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni…

Amikor óvodát választottunk a lányomnak, újra a felszínre törtek ezek az emlékek. Tartottam tőle, hogy majd neki is ugyanezt az utat kell bejárnia. Szerencsére a félelmem hamar eloszlott. Szűk járda vezet az óvoda bejárathoz, jobb oldalon sünik és katicák szegélyezik, de sokszor teszik meg nyálkás útjukat errefelé a csigák. Mire az ajtóhoz értünk a kis járdán, már nem is emlékeztem, hogy mitől féltem.

Az elmúlt négy évben nem tudtam úgy belépni ide, hogy Nóri néni ne mosollyal fogadott volna. Zoli bácsi általában már reggel nyírta a füvet vagy tolta a havat. Először Andi és Gabi néni nevelte Zsófit, majd Kriszti és Ági következett. Mind mások, de mind nagyszerű emberek és elhivatott óvónők. Edit néni nélkül elképzelhetetlen az úszás vagy a torna, Ildikó néni teáját pedig egyszerűen csak csodateának hívják a gyerekek. Talán mondanom sem kell, hogy olyat én még soha nem tudtam otthon készíteni… És sorolhatnám tovább a piros és kék csoport minden dolgozóját is, hiszen megérdemelnék. Ahogy a többi soproni óvoda lelkiismeretes munkatársai is! Köszönet mindenkinek!

Eljött a ballagás, a búcsú ideje. Nehéz könnyek nélkül visszagondolni az elmúlt évekre. Nehéz fájdalom nélkül elképzelni, hogy hamarosan már nem leszünk óvodások. Mert bizony, mi, szülők is újra azok voltunk... Hiányozni fog a macskakő, a tornyok, a szűk járda, az udvar. De a legjobban a kedves arcok. Azok az emberek, akik segítettek nevelni a gyermekeinket. Akik vigyáztak rájuk, tanították őket. Nemcsak dalokra és versekre, hanem igazi értékekre. A palántákból az ő gondoskodásukkal lettek virágok. Nincsenek szavaink, amelyekkel jól kifejezhető lenne a hálánk mindezért…