Alig hiszem, hogy sokan tudják a nevét: Takács Tibor. Évek óta ott ül egy padon az egykori ABC előtt a Várkerületen, van, amikor vele van németjuhász kutyája is, nyakában szájharmonika, kezében gitár és játszik. Utcazenész. A napokban, mielőtt megszólítottam, leültem a közelében, hallgattam őt, sőt egy kicsit talán még irigyeltem is. 

– Édesanyám nagyon muzikális teremtés volt, emlékszem, gyönyörűen énekelt – idézte vissza a múltat Takács Tibor. – Talán ötéves lehettem, amikor a szüleim vettek nekem egy gitárt, így kezdődött és azóta is kísér a zene iránti rajongásom. Eljártam rockkoncertekre, imádtam a Korált, nem csak Balázs Fecó miatt, no és persze a Supertramp, a Deep Purple, a szememben ma is ők az igazi nagyok. Később pedig Tracy Chapman volt rám nagy hatással, különösen a dalszövegei – mondta Tibor, és már el is kezdte játszani a sokszoros Grammy-díjas amerikai zeneszerző és énekesnő egyik híres számát.

Nem egyszerű műfaj, nem egyszerű életforma az utcazenélés. Mindegy, hogy Sopronról vagy New Yorkról van szó: ha a muzsikus nem egy elegáns koncertteremben lép föl, észre sem vesszük. Erre jó példa, hogy a világhírű hegedűművész, ­Joshua Bell egy alkalommal kiállt a New York-i  Fifth Avenue egyik elegáns üzletekkel szegélyezett utcasarkára, ahol egyrészt senki nem ismerte föl, másrészt egy óra alatt tizedannyi pénzt sem dobtak a Stradivari hegedűje kitett tokjába, mint amennyibe a legolcsóbb belépőjegy került a másnapi Carnegie Hallban rendezett koncertjére.

– A közelmúltban voltam ötvenéves, elégedett ember vagyok, nem azt mondom, hogy minden vágyam teljesült, de jól van ez így – tette hozzá Tibor. – Vannak saját számaim is, ezekért néha még dicséretet is kapok, szóval ahogy Tracy Chapman is énekli: „Me myself I got nothing to prove”, azaz nekem semmit sem kell bizonyítanom…