Ma szinte lehetetlen elképzelni, hogy a második világháború után mekkora embertömegek indultak útnak Európában. A legtöbben háborús menekültek voltak, akik a harcok elmúltával végre hazatérhettek. Több milliónyian a bombázások miatt kerestek oltalmat a rokonaiknál vagy ismerőseiknél. A katonai lágerekből és a náci kényszermunkatáborokból szintén milliók szabadultak fel. Ugyancsak milliókban kell számolni azokat, akik később a szövetséges hadifogolytáborokból indultak útnak. Egész Európa mozgásban volt, mindenki tartott valahova. Legtöbben Németország területén poroszkáltak az utakon, hisz itt volt a háború gócpontja, és itt értek véget a küzdelmek. Az emberek olyan határokon keltek át, melyek magát az országot is darabokra vágták. A bukott III. Birodalom területét ugyanis a győztesek megszállási övezetekre osztották. A népmozgás azonban ezzel nem állt le, sőt! Nagyon sok nő eredt útnak vőlegénye vagy férje után, aki a nyugati zónákban dolgozott. A szovjetek atrocitásai és a kitelepítési rendeletek miatt mintegy 12 millióan hagyták el az otthonukat. A menekülők számát növelte, hogy az amerikaiak 1948-ban bevonták a nyugati övezeteket a Marshall-tervbe, és felgyorsult Németország gazdasági kettészakadása, ennek nyomában pedig a politikai izolálódás és az ország kettészeletelése. 1949-ben a zónahatárokból államhatár lett. Nyugaton amerikanizált demokratikus, keleten kommunista részállam alakult ki Német Demokratikus Köztársaság néven, mely a Nyugattól mesterségesen leválasztott, vasfüggönnyel izolált szovjet blokk része lett. Akik ezután felkerekedtek, már sokkal szigorúbb határőrizettel találták szembe magukat. Az egyetlen legális út Berlinen át vezetett.

A Reich egykori fővárosában 1945-ben külön megszállási területet hoztak létre, így a város – noha a keleti zóna, majd az NDK szívében feküdt – nem volt annak része. Ezt használták ki seregnyien, hogy a „lábukkal szavazzanak” a berendezkedő és látványosan kudarcot valló kommunista rendszerről. A szovjet vezetés a menekültáradat megállítására 1961. augusztus 13-án titokban előkészített, egyoldalú lépéssel hermetikusan lezárta a 3 milliós nagyváros átkelőpontjait, drótkerítéssel, később fallal véve körül Berlin nyugati részét. Miközben a berlini hidegháborús heg a kelet–nyugati és a német megosztottság szimbóluma lett, a két Németország fejlődése egyre nagyobb ütemben vált el egymástól. Az odaát kialakult jobb életszínvonal, a magasabb jövedelem és a szabad élet központi téma volt a keletnémet fiatalok körében, akik közül számosan döntöttek úgy, hogy elszöknek az országból.

Mai ismereteink szerint a belnémet határon 1949 és 1989 között 327 ember esett a menekülés áldozatául. Legtöbbjüket lelőtték, mások aknára léptek vagy vízbe fulladtak. Az áldozatokról készült képek és jelentések a nyugati sajtó révén ismertté váltak az NDK-ban is, ezért néhányan távolabbi turistacélpontokat (Kubát, Vietnamot, Laoszt, Mozambikot, Etiópiát), többen pedig a baráti szocialista országokat választották, hogy megkíséreljenek kijutni a nyugati világba.