(1.) – Apukám édesapja egyik leszármazottja a Bátaszékre betelepült németeknek, őt még Katzenbergernek hívták, arról magyarosított Krasznaira – kezdte a család történetét Bácskainé Krasznai Mária. – Mozdonyvezetőként dolgozott, édesapám viszont tanár szeretett volna lenni, ezért elvégezte a Testnevelési Főiskolát, ott ismerkedett meg az anyukámmal. Budapestről 1950-ben kerültek Sopronba, ahol először a tanítóképzőben, majd annak gyakorlóiskolájában, a mostani Deák téri iskolában dolgozott. Utána átment a reál fiúiskolába, és a húgommal együtt nagyon szurkoltunk, hogy egyszer bennünket is taníthasson. Szerencsére sikerült, mi voltunk a harmadik vegyes évfolyam a Széchenyi István Gimnáziumban.

Krasznai Ferenc szíve csücske a kosárlabda volt, de más sportágakat is kedvelt, régies szóhasználattal élve: igazi all round sportember volt.

– Atlétika, jégkorong, síelés – talán ezt a sorrendet lehetne felállítani vele kapcsolatban. Persze mindegyik a kosárlabda mögött állt – folytatta mosolyogva a lánya. – Amibe belefogott, azt teljes intenzitással és szeretettel csinálta. Az apukám unokaöccse volt Tihanyi József, aki az iskoláit Bátaszéken végezte. Onnan jött Sopronba, a Széchenyibe, ahol apu sokat foglalkozott vele. Országos csúcstartó, olimpikon magasugró vált belőle, majd később a TF rektora lett.

Krasznai Ferencet előkelő helyen jegyzik Sopron sporttörténetében, és ezt nagyrészt annak köszönheti, hogy fantasztikus sikereket ért el a SMAFC férfi kosárlabdacsapatával, amelynek 1955-től 1972-ig volt az edzője. Az irányításával először a vidék legjobbjai lettek, majd 1969-ben megnyerték a Magyar Népköztársasági Kupát, és ezüstérmesek voltak az NB I-ben.

– Beszippantotta őt a SMAFC légköre, és nekünk is részünk volt benne: ha nyertek, akkor jókedvűen telt nálunk a vasárnapi ebéd, ha kikaptak, akkor viszont mi is szomorkodtunk. Tulajdonképpen a csapaton nőttünk fel, olykor a vidéki mérkőzésekre is elkísértük őket. Emlékszem, olyan régi Ikarus busszal mentünk, ahol a sofőr és a mellette lévő ülés között volt a motorház. Egyszer két játékos fogadott egymással, hogy melyikőjük gyorsabb. Apukám ekkor megállította a buszt, az úton kimértek egy bizonyos távot, amikor lefutották, kihirdették a győztest, csak utána mentünk tovább. Meg lehetett csinálni, mert még nem volt olyan nagy forgalom, mint manapság. Precíz ember volt, nyomtatott betűkkel vezette edzésnaplóit. Ha valaki nem járt rendesen edzésre – lehetett bármekkora sztár a csapatban –, akkor nem kapott helyet a kezdő ötösben. (Folytatjuk.)