2. Az első izgalmak a seremetyjevói repülőtéren adódtak. A csapat néhány tagja ugyanis hiába várta a csomagját a futószalagnál, azok nem érkeztek meg. Helyettük csak a biztatást kapták, miszerint a Bécsben maradt holmikat majd utánuk szállítják Vologdába. A legnyűgösebb érthetően a csapat irányítója, Diana Najdenova volt, hiszen a nagy hidegben szinte egy szál melegítőben várta a szerdai mérkőzést.

Erősen szürkült, amikor elindultunk az orosz fővárosból, majd a sötétben hosszú kilométereken át nyílegyenes és kátyús út vezetett a havas tajgában. Bátorságunkat a Németh Emil által szervírozott finom soproni vörösbor erősítette. Az útszéli csehókba így sem mertünk bemenni, ezért szükség esetén a hóban a lányok balra, a fiúk jobbra tartottak…

Már javában benne jártunk az éjszakában, amikor feltűntek Vologda „fényei”. A fogadtatásra nem lehetett panaszunk, a város határában egy rendőrautó várt, hogy a szállodába kísérjen bennünket.

A hotel épülete régebben egy gyenge munkásszállás lehetett, és meg is maradt azon a szinten. A csarnok viszont kellemes meglepetést okozott mindenkinek. Sem a hőmérsékletre, sem a tisztaságra nem lehetett panasz. A soproni küldöttség csak a kedd délelőtti edzés végén nyugodhatott meg igazán, ekkor érkezett meg az osztrák légitársaság futára a hiányzó poggyászokkal. Mindenki megkönnyebbült, különösen Rendekiné Stánicz Krisztina, a Postás szakosztályvezetője, hiszen a kofferjában volt a kabalakosztümje is. Ha ezt a ruhát viselte, a csapat mindig sikerrel vette az akadályokat.

Úgy gondolta, most is szükség lesz rá. (Folytatjuk!)

Tekintse meg kvízünket!