A „puszta közepén”, Akasztón akkoriban készült el az új stadion, amely a hazai futball kis ékszerdobozának számított. Az egykori juhászból lett klubtulajdonos a meccs előtt az irodájában látott vendégül bennünket, a díszletet szép intarziás bútor adta, amit a házigazda elbeszélése szerint Nicolae Ceaucescu egyik vadászkastélyából vásárolt. Aztán koccintottunk egyet a sikerre – ki-ki a magáéra.

Az utolsó szalmaszál, az utolsó reménysugár – a legbizakodóbb soproniak ezekkel a gondolatokkal várták kedvenc csapatuk akasztói vendégjátékát. Kevesen voltak az optimisták, a szurkolók többsége már letett róla, hogy a következő évben is lesznek NB I-es mérkőzések a leghűségesebb városban. A piros-fehéreknek elméletben még volt esélyük az osztályozón, ehhez azonban bravúrt kellett volna elérni a Stadler stadionban és utána Zalaegerszegen is.

Új edzőt avatott ezen a meccsen az SLC, Horváth Lászlóra, alias Garasra várt a feladat, hogy a szinte reménytelen helyzetben sikerre vezesse a csapatot. Nem sikerült, a Stadler ugyanis Igor Nicsenko vezérletével 4–0-ra győzött, és a többi eredmény alakulásával aznap véglegessé vált, hogy a Soproni LC két év után elbúcsúzott az NB I-től. A lefújás után Laczó István elnök minden játékosát átölelte, itt-ott még a szemek is gyanúsan csillogtak…

A szép emlékű EMDSZ–SLC történetének utolsó élvonalbeli mérkőzését 1995. június 24-én Zalaegerszegen ebben az összeállításban játszotta: Babos – Kucselata, Németh Z., Katona, Csiszár, Kovács T., Rei­chenbach (Fekete, 71.), Nagy, Buzsáki (Kovács L., 88.), Korsós, Ördög.

A Sopron szerezte meg a vezetést: egy gyors, korszerű támadás után Korsós 14 méterről kapásból hatalmas gólt lőtt, ám a Zete erre hárommal válaszolt, és ez is maradt a végeredmény.

– Akárhogyan is végződött, szép esztendők voltak. Történelmet csináltunk Sopronban azáltal, hogy bekerültünk az NB I-be, és két évet ott is játszottunk – emlékezett vissza néhány évvel később az SLC egykori játékosa, ­Majoros Zoltán.