Gúzsba kötötte, korlátozta, megbénította. De csak a testét! Az elméje – úgy érezte – szárnyalt. Furcsa tájakon járt, régi, megkopott köveken, fakó falak között. Évtizedek óta elfelejtett arcokat ismert fel. Még a nevek is eszébe jutottak! Kimondta, ízlelgette őket.

De nem is ez volt a legmegdöbbentőbb! Hanem a felismerések. Olyan összefüggéseket látott meg, amelyek eddig homályban rejtőztek. Furcsa, nem? A testi ereje elhagyta, a szelleme meg éles szemű sasként fürkészte a tájat.

De néha megriadt: perceknek tűntek az órák. Hogyan futottak el? Vizes volt a mellkasa. Csurom víz. Alámerült? Egy régi álmában búvárkodott. Egyre mélyebbre úszott a vízben, feszült a tüdeje, zúgott a feje, homályosodott a látása. Fel akart jönni a felszínre, de nem tudott. Nem mutatta meg, aki levitte, hogy hogyan kell. András. Igen, így hívták. Kétségbeesetten kapálózott. Újra vizes volt. Ez még az álom? Vagy a láz? Esetleg a valóság?

Tudta, ki kell valahogy nyitnia a szemét. Meg kell mozdítania a kezeit, ernyedt lábait. El kell indulnia felfelé. A napfény irányába.

Csökkent a láza. Megérintette a mellkasát: már alig nedves. A feje is hűvös. Nem emlékezett már mindenre. Újra elfelejtette a neveket, nem látta már az arcokat, a kopott köveket is csak elképzelte. Egyet viszont tudott: csak fel. A nap felé…

Tekintse meg videóajánlónkat és kvízünket is!