– Kezdjük időutazással a beszélgetést, mikor kezdtél fényképezni?

– A kétezres évek elején még egy kompakt géppel kattogtattam, de ezt nem nevezném fotózásnak, inkább megörökítettem, amit láttam. 2016-ban fordult komolyabbra a dolog, akkor vettem meg az első profibb fényképezőgépem, majd a következő év áprilisában jutottam el először Tiszaalpárra. Óriási hatást gyakorolt rám a hely, azóta minden évben visszatérek, egy hetet eltöltök itt.

– De mi motivált? Miért vetted egyre komolyabban a fotózást?

– Nézegettem más fotósok képeit, és azt gondoltam, hogy milyen jó lenne hasonlóakat készíteni. Vagy még jobbakat. A mesteremet, Molnár István „Lisztest” is úgy ismertem meg, hogy láttam a Facebookon a képeit, és megkerestem. Egy közös fotózás óta rendszeres kapcsolatban vagyunk, sokat tanultam tőle. De Kapcsándi Zsuzsit is meg kell említenem, vele szinte napi munkakapcsolatban vagyok.

– Természetfotósként ismerünk téged, az épített környezet vagy a portréfényképezés nem érdekel?

– Én a természetben kapcsolódom ki, óriási élmény, ha kimehetek a városból. Azt szoktam mondani, ha egy nap nem is sikerül jó képet készíteni, de kint lehettem a természetben, akkor már nyertem. A kedvenceim a madarak – színesek, dinamikusak. A mozgás megörökítése pedig komoly szakmai kihívás. De szívesen fotózok virágokat, gombákat is. Ezek teljesen más látásmódot igényelnek. Fontos, hogy megtaláljam a legjobb szöget, ne csak egy oldalról nézzek meg valamit. Így lehet mindig jobb képeket készíteni.

– Érdekes, hogy a madarak a kedvenceid, de az átütő sikert az ürgék hozták meg…

– Igen, az ’O Sole Mio című, éneklő ürgét ábrázoló kép nagyon népszerű lett, aztán a játszó, dobálózó ürgék is. Ezeket a fotókat Bécsben készítettem, de különböző időpontokban. Cukik, viccesek ezek az állatok, valószínűleg azért is lettek ilyen sikeresek a képek.

– Milyen terveid vannak még?

– A közelmúltban vettem egy új fényképezőgépet, ami még gyorsabb, mint az eddigi, így segít, hogy ne „szaladjon el” a pillanat. Persze a felszerelés önmagában kevés, kell a fotós tudása. Folyamatosan lehet és kell is fejlődni, szeretnék egyre jobb lenni, mindig felülmúlni önmagam. Szerintem mindenben van szépség, csak meg kell találni. Aztán meg is lehet örökíteni. Nagy vágyam, hogy bőgő szarvast fotózzak, remélem, hamarosan megvalósul. Januárban visszatérek Szerbiába, tavaly sikerült ott aranysakált lencsevégre kapni, bízom benne, hogy most is szerencsém lesz. Szívesen elutaznék távoli országokba is, nagyon vonz India és Kína. 

Kránitz Roland 1973-ban született Sárváron. Gyermekkorát Fertődön töltötte, majd Sopronba költözött a család, 15 éve pedig Ágfalván él. Feleségével három gyermekük van, illetve megszületett első unokája. Szakácsként dolgozik, mellette a hobbija a fotózás. Havonta átlagosan 10 napot tölt a természetben. 2016 óta a Soproni Fotóklub tagja, számtalan díj, diploma nyertese. 2020-ban ’O Sole Mio című felvétele az év legviccesebb természetfotója közönségdíjat kapta, idén elnyerte a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoport Országos Szövetsége Az év fotográfusa címét, valamint Az év természetfotósa különdíjat, de a Magyarország 365 pályázat legjobb alkotásai közé is rendszeresen beválasztják képeit. Idén harmadszor szervezte meg a jótékonysági fotóárverést, amelyen társaival több mint 600 ezer forintot gyűjtött össze.